2016. ápriils 26.

Sok jele van annak, hogy lassan három éve anyuka vagyok.

És most nem csak arra gondolok, hogy azóta hanyagoltam a hosszú fülbevalók viselését. (Jó-jó, mostanában kezdek visszaszokni, és azóta viszont szinte csak ilyet hordokJ) Vagy hogy a táskámban most már mindig van minimum egy megrágott perec és néhány strasszos hajgumi, popsitörlő és fél pár Barbie cipő. Az autómban betárazva két napi túlélésre elegendő víz és babakeksz, ami tiszta mázli, mert nem csak pusztán anyuka vagyok, de sokszor rohanásban lévő, éhes anyuka...

Megtanultam például úgy pisilni, hogy egyszerre három kíváncsi szempár figyel. (A harmadik Pityué, ha a két gyerek jön utánam, ő sem maradhat ki…) Hát igen, anyuka vagyok. 

És persze vannak napok, amikor indulás előtt állok a bejárati ajtóban, visszanézek, és eljátszom a gondolattal: mi lenne, ha valami véletlen folytán váratlan vendégek jönnének hozzánk délután, de előbb érnének a házunkhoz, mint én, és még kulcsuk is lenne? Ott állnának a nappali közepén, és hívnák a rendőrséget, hogy biztosan betörtek hozzánk! Elég furcsa egy banda lehetett, mert a tévét nem vitték magukkal, cserébe szétdobálták az összes Legot, meg több száz kis játékfigurát, ami a meglepetés tojásokból került elő, de úgy, hogy minden négyzetcentiméterre jusson minimum egy kocka. Plusz összefestékezték Mici babáinak a fejét, és mindennek a tetejébe, még egy jó nagy lakomát is csaptak az étkezőasztalunkon, és direkt ott hagyták az összes koszos tányért. Na jó, ezek ilyen rendes bűnözők, a maradékot azért eltették a hűtőbe… Aztán becsukom az ajtót, és hidegvérrel elfordítom a kulcsot. És csak azért se szégyellem magam. Na jó, ha anyukám jönne, előtte azért igen... De talán ő is megértené, hiszen ő is anyuka. (Ugye, Anya…?)

Egy fárasztó nap után gyakran kapom magam azon, hogy beleszundítok az esti fejbőlmesélésbe, és egyszer csak arra riadok, hogy percek óta valami munkahelyi dologról hadoválok Micinek félálomban. Jobb, mint ha fordítva lenne, és mondjuk egy értekezleten  csinálnám ugyanezt, de biztos elnéznék nekem, mert hát anyuka vagyok.

És ha már munka, nem kell minden e-mailre azonnal válaszolnom! Ne is várjátok, mert anyuka vagyok!

És most már megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy 10 percnél tovább ne idegeskedjek, ha valaki igazságtalan, vagy csak egyszerűen korlátolt és buta. Nem, nem és nem. Mert elsősorban anyuka vagyok!

Én most már csak a gyerekeimen húzhatom fel magam. De rajtuk nagyon. És van úgy, hogy legszívesebben kihajítanám őket az ablakon. De nem teszem meg, mert valójában imádom őket. Tudjátok, miről beszélek, hiszen Ti is anyukák vagytok.

Türelmem végtelen, idegeim kötélből. Naná, anyuka vagyok.

Mici kakaós csigát ken a frissen mosott, frissen felvett pulcsijába? Venci hason csúszik öltönyben egy lagziban a betonon? Szemem se rebben. A-NY-U-K-A V-A-GY-O-K.

Teherbírásom minden várakozásomat felülmúlja: Két nyűgös gyerek, összesen 28,5 kg – ráadásul a nyűgös gyerek bizonyítottan sokkal nehezebb, mint a jókedvű –, két táska és két kismotor kb. 1,5 km-en keresztül: eddig ez a rekordom. De meg se kottyant, anyuka vagyok!  

Érzékszerveim penge élesek, a reflexeim jobbak, mint Superman-nek és Spiderman-nek együttvéve, és egyszerre négy dologra is tudok koncentrálni, különösen, ha az a tét, hogy végre tudunk-e váltani három összefüggő, értelmes gondolatot anyukabarátnőimmel, miközben Mici és társai mondjuk homoksütiket tömnek egymás szájába a játszótéren, Venci pedig épp rossz irányból közelíti meg a csúszdát – nem, nem alulról, az annyira snassz, hanem felülről, de fejjel előre, gondolkodás nélkül –, ezzel okozva nekem – és kis híjján magának is némi fejtörést… De semmi gond! Ezt pár éve már lazán kezelem, mert anyuka vagyok!

Már nem is emlékszem, milyen az a valódi kikapcsolódás. Mert még ha hivatalosan éppen ezzel is vagyok elfoglalva, a telefonomat azért tuti nem kapcsolom ki. Sem az agyam, sem a szívem. Non-stop anyuka vagyok.  

Tudom, milyen belefásulni az állandó pakolásba, a napi rutinba. De azt is tudom, milyen felolvadni egyetlen másodperc alatt egy váratlan, tétova puszitól vagy a saját mondataimtól, ha Mici hangján csengenek vissza: „tudod, én most az anya vagyok”:-)

Azt hittem, már korábban is tudtam, de nem, igazándiból három éve jöttem rá, milyen eszeveszetten szeretni. És persze azóta tudom azt is, hogy milyen az az ólmos fáradtság, a marcangoló lelkiismeret-furdalás és a pokoli aggodalom. Hogy milyen igazán, mély meggyőződésből elkeseredni és újra, teljes hittel bátornak lenni. Szívből örülni egy poros kis kavicsnak, a pitypangoknak, a gesztenyéknek vagy a csokifoltnak a ruhámon, csak azért, mert Micitől és Vencitől kapom őket. Ismertem ezeket az érzéseket eddig is, persze. De most már tudom, milyen a maximum fokozaton megélni mindent azáltal, hogy anyuka vagyok.

És azokban a rövidke, áldott pillanatokban, amikor a két testvér nyugodtan, békében játszik egymással, én meg csak gyönyörködhetek bennünk, na akkor megáll az idő. És azt érzem, hogy ez a mi kis privát Mennyországunk, és én vagyok a legszerencsésebb ember a földön, hogy ennek a két angyalkának az anyukája lehetek.

Vasárnap pedig tudjátok, mit tegyünk? Legyünk egy kicsit büszkék! Büszkék magunkra, büszkék arra, hogy végülis milyen ügyes anyukák vagyunk!

Nóri