2015. 08. 05.

Mondhatnám, hogy milyen furcsa, hogy már eltelt egy év, mióta Venci megszületett, hogy rohan az idő, stb. De valahogy én inkább azt érzem, hogy a világ legtermészetesebb dolga, hogy Venci velünk van, és olyan, mintha mindig is így lett volna. Nem egy éve, hanem minimum 10 vagy 100, mióta világ a világ. Venci érkezésével ugyanakkor magasabb fordulatszámra kapcsoltunk, olyan, mintha feltekerték volna a színeket, minden sokkal intenzívebb. Pedig azelőtt sem volt fakó...

Mióta Venci van, sokkal jobb anyának érezhetem magamat. És sokkal rosszabbnak is.

Jobb anya lettem, mert már nem kellett ráfeszülnöm a szoptatásra, az altatásra, a feladataim összehangolására. Lazán ment, görcsök nélkül, jólesően a legelső pillanattól, ahogy azt már Micinél is kellett volna, de a rutintalanságom és a maximalizmussal kevert megfelelni akarásom egyszerűen nem engedte. Vencinél több energiám maradt arra, hogy egyszerűen csak élvezzem, hogy van egy ilyen csodálatos kisfiam, anélkül, hogy folyamatosan az kattogna a fejemben, hogy mindent jól csinálok-e.

De azt is meg kell élnem, hogy rosszabb anya lettem, mert ha mennem kell, akkor most már nem egy, hanem két gyereket hagyok másra. Az elválásnál dupla sírás, dupla elterelés, dupla lelkiismeret-furdalás. Rosszabb anyának kell éreznem magam, ha mindkét gyerekemnek szüksége lenne rám, de csak az egyiküknek tudok hirtelen vigaszt nyújtani, vagy ha Micire fókuszálok, mert éppen kiborít valamit, naná, hogy Venci is pont azt az aprócska, néhány másodperces idősávot szemeli ki a napból, hogy lefejeljen valamit és gyarapítsa a kékfolt és pukli-gyűjteményét. Pedig normál esetben elkaptam volna... De így esélyt se kaptam, nem hogy őt.  

Venci érkezésével az élet egyszerűbb lett. És nagyságrendekkel bonyolultabb is. (Inkább ez utóbbi, ha őszinte akarok lenni...)

Foltokban már feltűnnek azok a pillanatok, amivel a kiskorkülönbséges gyerekek anyukáit nyugtatja mindenki: nevezetesen, hogy milyen jó lesz, ha összeérik a két gyerek, mert szuperül eljátszanak majd együtt, miközben te fölteszed főni a húslevest, és bedobsz egy adag ruhát a mosógépbe. (Apropó mosógép... Aki arra tippel, hogy természetesen a szennyesmennyiség is megduplázódott Venci érkezésével, az...téved. Én sem értem hogyan, de valahogy inkább megtriplázódott.)

Az pedig továbbra is a világmindenség nagy rejtélyeinek egyike, hogy hogyan lehet hiba nélkül lefuttatni fejben egy átlagos napon azt az egyáltalán nem átlagos algoritmust, ami választ ad minden kérdésre a két gyerekkel történő elindulás előtt: hány babakocsi, hány cumisüveg, hány pelenka, hány féle ennivaló, milyen játékok, milyen ruhák, milyen időzítés, stb...

Venci baba-élete sok szempontból nagyon kiszámítható, de valahogy mégis tele van nem várt meglepetésekkel... Ugyanakkor fordult át, kezdett kúszni-mászni, felkapaszkodni a bútorok mellett, de még a kis gyöngyfogakat is ugyanolyan ütemben növeszti, mint a nővére. És amikor már éppen belekényelmesednék az érzésbe, hogy „oh, hát én ezt már egyszer láttam, ismerem, csináltam”, produkál valami olyan váratlan dolgot, amitől hirtelen magamhoz térek a rutinból, és rácsodálkozom újra, hogy milyen más anyagból is gyúrta a természet a kisfiamat mint a kislányomat.

Szerettem volna-e másként? Szerettem volna-e egy kis szusszanásnyi időt a két baba között? Ha ésszel csinálom, talán igen. De milyen jó, hogy a természet nem engedte, hogy baba-kérdésben bármit is ésszel csináljak! Mert most már csak Venci nyakszirtjéből szeretnék egy szusszanásnyit folyton-folyvást. Abból a pihe-puha kisgyerekbőr-illatból, amit esküszöm, palackozni kéne, hogy amikor már kajla kamasz lesz – holnapután nagyjából... –, akkor is szippanthassak belőle bárhol, bármikor.

Szóval akkor most összesítve milyen is volt ez az első egy év Vencivel?

Tökéletes.

Boldog születésnapot, Kisfiam!