2014. 09. 29.

Legutóbb már írtam arról, hogy mit össze nem tudok dilemmázni azon, hogy mit adjak Micire ebben a hűvöskésre forduló, szeszélyes időjárásban. A cél: elkerülni legalább a megfázást, ha már úgyis annyi egyéb cifra betegségből válogathatunk az ismeretségi körben felbukkanó nyavalyák közül. (És még nem is kezdtünk el bölcsibe járni... Mi lesz velünk akkor?) A legfontosabb, hogy ne kelljen sokat használnunk az orrszívó porszívót, ami nekem extrémsport, Micinek pedig kínzóeszköz. És ezért bármire képes vagyok. Legfontosabb szövetségesem a kislányom immunrendszere, amit jelentős mennyiségű  földről felnyalt kosz, a kutyánkkal, Pityuval váltott „csókok” és pár kisebb fertőzés edzett acélosra. Na meg az egészséges és változatos, vitamindús táplálkozás, ugye...

Na persze... Mici, ha éppen olyan passzban csípem el, szinte bármit megeszik, amivel kínálom. De a feltételes mód erősen hangsúlyos, a friss paradicsomban található ásványi anyagok meg tudtommal pólón keresztül nem szívódnak fel, ha adott napon valamiért csak az összecsócsálásig és a kiköpésig jutunk. Szóval ennél valami biztosabb megoldás kell.

Vitaminszedésben sajnos sosem voltam jó, ha csak magamról van szó. Az aktuális fellángolásaimat követő másfél-két hetes odafigyeléseket hónapokig tartó olyan időszakok váltják, amikor egyszerűen elveszítem a fonalat: elfelejtem, elfogy, nem elég fontos és kész. Nem vagyok rá büszke, de ha az immunrendszerem nem végezne enélkül is példás munkát – gyorsan lekopogom azért... –, biztos komolyabban venném az egészet. Ez van.

Ha azonban a gyerekeim egészsége a tét, na az már egészen más történet. Szerencsére magamra sem ismerek! Mintha egyébként nem ugyanannak az agynak kéne észben tartani és koordinálni az én felnőtt vitaminjaimat is, valahogy anyai ösztönből totálisan összeszedett leszek és következetes. Már a pozitív terhességi tesztektől kezdve -  sőt, Micivel már jóval előtte is – a magzatvédő pirulák kapkodásával indult be nálam a gondoskodó anyuka-üzemmód. Aztán szoptatás alatt is szorgosan kapkodom befelé, hogy végül az anyatejjel adhassam tovább a vasat, a kálciumot, a magnéziumot és minden mást, amit a kismama vitaminkomplexbe belekomponáltak. És ott van persze a K-vitamin, a D-vitamin, megfázásos időszakban a C is közvetlenül a babának. Mondjuk arra kiváncsi lennék, hogy kinek milyen praktikái vannak a napi 1-2 csepp D-vitamin célbajuttatására, amit elvileg egyenesen a gyerek szájába kéne csöppenteni, de mire kiimátkozom a üvegből, addigra Mici már rég a szomszédban van. Ám ha valami csoda folytán mégis sikerül egy helyben tartanom, az tuti, hogy elficánkol, esetleg összeszorítja a makacs kis ajkait, nehogy véletlenül valamit is belédiktálhassak, ha ő azt nem szeretné. Pedig tényleg csak egy-egy cseppről beszélünk! Szörnyű... És nem is sejti, hogy egyébként önként és dalolva dönti magába az én óriási megnyugvásomra az immunrendszer-támogató vitamin- és ásványianyag-adagját a kedvenc junior tejitalával, amit reggel és este a lehető legnagyobb élvezettel kortyolgat. Nem tudom, akkor is így lenne-e, ha úgy érezné, én köteleztem rá, de nem is bolygatom a dolgot. A lényeg, hogy én így már maximálisan nyugodt lehetek, és nem dőlök a kardomba, ha aznap megint nem csúszik a brokkolis-rizses csirke.

Szerencsére – és most ismét gyorsan lekopogom a dolgot – Mici nem is volt beteg az elmúlt időszakban. És korábban is elég enyhe tünetekkel megúsztuk, ha szembejött valami vírus, szóval az immunrendszere ügyesen végzi a rá bízott melót.

Most már csak valami olyan vitamint kéne kifejleszteni, ami attól is megvédi, ha például az apukája kicsit fejre ejti a nagy esti birkózás közben, esetleg anyuka rácsukja az ujjára a gyerekrácsot a lépcsőfeljáróban...