Múlt hét elején felszámoltam a karácsonyt. Nem esett jól, marasztaltam volna még, de vízkereszt után olyan könnyen válik nyomasztó elintézendővé az, ami pár héttel korábban még maga volt a csoda, és ezt nem akartam megvárni. Leszedtem tehát a díszeket, és eldobozoltam őket – csakúgy, mint a karácsonyra kapott Legokat. Az összeset...
A Legot nem nehéz szeretni. Nálunk már nagy sláger évek óta, és karácsonykor is nagyon nyugodt voltam, hogy a gyerekek ezt az igényt nyújtották be a Mikulásnál – már amelyik egyáltalán szóba állt vele... Szülőként is csak megveregetni tudod a saját válladat, hogy olyat adsz, ami minden létező szakvélemény szerint fejleszti a gyerek kreativitását meg a finommotorikus képességét, minden stimmel tehát – egy dolgot kivéve: amióta a gyerekeim tisztában vannak azzal, hogy nem csak Duplo létezik a világon, ami egyértelműen az ő ujjacskáikra szabott szórakozás, tulajdonképpen teljesen figyelmen kívül hagyják a saját korosztályuknak szóló játékokat az üzletben. Mici szeme már egy évvel ezelőtt is a hercegnős Legokon akadt meg, én pedig emlékszem, milyen marha büszke voltam, hogy az én kislányomnak már nagylányos Legot lehet venni.
Karácsony volt akkor is, a fa alatt Lego kockák százai várakoztak, hogy a halászlé és a beigli után közvetlenül megkezdődhessen az építkezés. De néhány óra megfeszített meló után – amely közben Mici percenként érdeklődött, hogy mégis mikor lesz már kész... – apa agyán átfutott a felismerés, hogy a gyereke hiába könyörögte le a polcról Elza kacsalábon forgó kastélyát, ha játszani még nem tud vele úgy, ahogy az a Legok nagykönyvében meg van írva. Hiszen maga az építés lenne a szórakozás, és őszintén, ez még felnőtt fejjel is az, de egy négyéves gyerek – akkor még csak három és fél – a „kicsilego”-t a végeredmény miatt szerette volna annyira. Aztán amikor játszani kezd vele, azok a harapdálni való, bumszli ujjak egy perc alatt okoznak visszafordíthatatlan károkat: itt beomlik egy kicsit a házfal, és upsz, amott kiborul a kerítés, és innentől kezdve Legoépítő nagymester legyen a talpán, aki vissza tudja nyomozni a kiskönyvből, hogy pontosan mi esett le és honnan. Mert ugye kedves szülő, nem véletlenül van a dobozra írva bazi nagy betűkkel, hogy 8 meg 10 meg 12 éves kortól ajánlott...?! Persze, majd mi azt tudjuk.
Vagy nem.
És ekkor megtörtént az, amire azóta is borzongva gondolok vissza... Egy pillanatnyi gyengeség volt, ez biztos, mert én egyébként sose lennék ilyen játékromboló barbár, de az vesse ránk az első követ, akinek nem futott még át az agyán a csábító gondolat, mikor hosszú-hosszú órák alatt összerakott egy bonyolultabb Lego-felépítményt, hogy milyen lenne pillanatragasztóval örökre összeragasztani... Hogy amit egyszer végre kisilabizáltunk a kiskönyvből, és összeállt a csoda, az úgy is maradjon örökre! Vagy legalábbis a helyes használatra még éretlen gyerekünk ne szedje szét 20 rövidke perc alatt! (Optimista becslés.)
Nem vagyok rá büszke, de mi nem álltunk meg a csábító gondolat szintjén. Az elhatározást tett követte, Palkó autóba pattant, és meg sem állt a legközelebbi benzinkútig. Ott kiválasztotta a legerősebb, legextrább pillanatragasztót, és nagy tételben fel is vásárolta. (Azóta is tele van vele a barkácsfiókunk...:-))
Ugye látjátok magatok előtt...? Egy csepp ragasztó, egy kocka. Egy csepp ragasztó, még egy kocka... És így tovább.
Két hercegnőkastélyt tettünk tönkre így.
Elvettük a Legotól azt, ami a lelke: a kreatív szabadságot, a végtelen variációk lehetőségét, az építés örömét. Lego, amit nem lehet szétszedni? Amit nem lehet másképpen és még 100 másféleképpen, és még 1000 másféleképpen összerakni? A kifolyt ragasztótól megkeményedett ujjbegyekkel veregettük egymás vállát, hogy most aztán mennyire fifikások meg újítók voltunk, de a mosolyunk mögött már ott feszült a józan felismerés: hogy ezt bizony elszúrtuk.
Nem hiszem, hogy hosszasan kell ecsetelnem, előbb-utóbb felmerült az igény arra, hogy bizonyos darabokat leszedjünk, vagy áttegyünk máshova – persze, hiszen ez a Lego lényege!!! –, ami vagy sikerült vagy nem. Meg hát pillanatragasztó ide vagy oda, de az eredmény messze nem lett tökéletes, mert az építmény alapvetően még így is szétpottyant, viszont cserébe vannak olyan részei, ahol meg szétrobbanthatatlan: a mai napig röhögök, amikor odajönnek a gyerekek egy-egy blokkal, hogy szedjem már szét a kockákat, mert nyilván ezek azok, amiket az apjukkal gondosan – és sikeresen – összeragasztottunk...
Új év, új esély, persze, hogy idén karácsonykor is elkövettük a tavalyi hibánkat. Nem, nem a ragasztósat, hanem a másikat: olyan Legot vettünk a gyerekeknek, ami még nem a korosztályuknak való. De mentségünkre szóljon, hogy azóta már még nehezebben lehet őket rábeszélni az életkorban passzoló dobozokra. Vencit elsöpörte a Ninjago-őrület, és nem nagyon érdekli, hogy ez sokkal nagyobb gyerekeknek való, sőt, talán pont ezért szerette volna annyira a sárkányt, meg a cápát. (Ajánlott életkor: 8-14...)
Ezúttal már nem voltak illúzióink, tudtuk, hogy a mi feladatunk lesz összerakni őket. Nagypapák, nagybácsi, unokatesó, apuka és anyuka – mindenki kivette a részét az egész karácsonyon átívelő nagy építőmelóból. Frankón napokig rakosgattuk a kockákat. Csillogó szemű kisgyerekek lettünk mi is, ahogy figyeltük, hogyan alakul oldalról oldalra lapozva a kezeink között a csoda – mert itt már tényleg olyan bonyolultságú „szobrokról”, műalkotásokról beszélünk, hogy nyugodtan nevezhetjük így. És Venci szeme is csillogott, és boldogan szaladgált a kész sárkánnyal. Aztán odaverte a farkát a falhoz, meg végigszántotta vele a szőnyeget, erősebben megrángatta a fejét. Majd szisztematikusan elkezdte szétszedni, mert éppen ahhoz volt kedve. Majdnem sírtam. Ennyi volt a sárkány. És a cápa se élt többet 24 óránál.
Azóta se álltunk neki újra összerakni. A dolgos hétköznapokban már nem annyira találom azt a 8-10 órát, ami ahhoz kell, hogy mindennel újra elkészüljünk. És egyelőre nem is keresem, mert a minap a fotóstúdióban kiborítottam Micinek és Vencinek a DUPLO-készletet, amit oda száműztünk, merthogy az én három- és négyévesem már túlságosan kisbabásnak tartotta. És láss csodát, nyafogás nélkül, önállóan játszottak vele órákon át... Építettek, lebontottak, brummogtak, állathangokat adtak, szerepeket játszottak, szállítottak, lepakoltak. Hangsúlyozom ismét a kulcsszavakat, anyukák, mert ti érteni fogjátok, miért olyan nagy dolog ez: ÖNÁLLÓAN, ÓRÁKON ÁT.
Úgyhogy arra jutottam, a sárkány és a cápa most pár évet pihenhet, amíg az én nyolcéves nagyfiamnak elő nem veszem őket a szekrény tetejéről. Én pedig megfogadom az új évre, hogy elkezdem komolyabban venni a feliratokat a játékok dobozain, mert lehetséges, hogy nem véletlenül írták oda őket...