2014. 10. 28.

Amikor tavaly megszületett Mici, és anyukám velünk töltötte az első heteket, rögtön az elején leszögezte, hogy leginkább a háztartásban, főzésben, baba-kényeztetésben segítene, és nem a saját, 30 évvel ezelőtti tapasztalataival traktálna, mert látja, hogy annyit változtak már a trendek, és olyan sok irányból dől az információ, hogy nem szeretne feleslegesen összezavarni. Persze ettől azért még az unokázás számára egy nagyon intenzív időutazás, és mindig jól szórakozunk a felszínre kerülő „akkor és most” történeteken.

A gyerekeim ruhatárán például mindig nagyon jót derül, mert hát annak idején mi egy éves korunkig szinte csak tipegőben jártunk, az első 6 hétben meg konkrétan csak pólyában lehetett egy valamire való újszülött. Ehhez képest én már Micinél is csak pizsamának használtam a klasszikus kezeslábasokat, és Venci is konkrétan egy kantáros farmerben jött haza a kórházból. Kisszoknya, kiskardigán, kising, kisnyakkendő, kiskutyafüle is kapható ma már a gyerekruha boltokban, de olyanok, hogy esküszöm bármelyiket szívesen felvenném én is, ha nem csak a csuklómig jönne rám. Az egyetlen „dedós”, de nálam elmaradhatatlan ruhadarab, minden öltözék alapja, ami védi a derekat és kellemesen fixálja a nélküle simán térdig is lelógó pelenkákat: a body, időjáráshoz igazodva trikós, rövid- vagy hosszúujjú verzióban, na az persze annak idején nem létezett. Mint ahogy eldobható pelenka sem volt akkor, amikor még én ajándékozgattam meg a szüleimet egy-egy csinos „csomaggal”. Vidám elfoglaltság lehetett áztatni, mosni, fertőtleníteni, vasalni, hajtogatni állandóan körbe-körbe tonnaszám a textilpelenkákat... Tudom, hogy ma is létezik a mosható pelenka felturbózott verziója megszállottan környezettudatos hősanyák számára, de bármennyire is szeretnék közéjük tartozni, én inkább hálát adok az égnek, hogy amikor ráfeszítem a szorosan összehajtott pelusra a tépőzárat, és elegáns mozdulattal a kakikukába helyezem – egy újabb praktikus találmány, ami nem létezett annak idején:-) –, egyszer és mindenkorra elfelejtkezhetünk arról, ami bele került.

Anno nem volt még bébiőr, ma meg már el sem tudnám képzelni, hogy nem kapom meg azt a szabadságot, hogy ha letettem aludni őket, ne mehetnék hallótávolságon kívülre a hónom alatt a kütyüvel, amin keresztül bármikor rájuk nézhetek. Sőt, mi már azt a verziót is begyűjtöttük, amire a világ bármely pontjáról rá lehet csatlakozni. És tényleg nincs annál megnyugtatóbb, akárki is vigyáz a kicsikre, mint ha a saját szemeddel is meg tudsz győződni arról, hogy Mici például békésen alszik az ágyában, amíg te „ellógsz” egy kis romantikára a férjeddel az éj leple alatt.

Apropó ellógás, annak idején teljesen evidens volt az is, hogy az első 6 hétben az anyukák szinte ki sem keltek az ágyból, mert valahogy akkor még komolyan vették a „gyermekágyas időszak” elnevezést. Nem tudom, hogy én vagyok-e túlságosan izgága, vagy a világ gyorsult fel, esetleg az is benne van, hogy fejlődött az orvostudomány, és egyszerűen kevesebb „kárt” okoz a szervezetünkben a szülés, mindenesetre elképzelhetetlen lett volna, hogy ágyban legyek hetekig.  

Annak idején már 2 és fél hónapos kortól kaphattam krumplit, és nem sokkal később sárgarépát is, ma meg fél éves korig csak anyatej – amennyiben megoldható. Ha nem, akkor is legkorábban 4 és fél hónapos kortól mehet a hozzátáplálás, annak a szabályrendszerén meg aztán tényleg ember legyen a talpán, aki kiigazodik. Egyrészt ma is folyamatosan változnak itt is a trendek, pár éve például 1 éves kor előtt még tilos volt a gabona, nehogy gluténérzékeny legyen a gyerek, ma meg már fél éves kortól szinte kötelező, ugyanebből az okból kifolyólag. A tehéntej már annak idején is kerülendő volt, és egyelőre én sem adok Micinek, de nekem ma már egyszerű a dolgom, mert létezik olyan gyerekital, ami tökéletesen biztosítja azt, amit a tej tud, sőt jóval többet annál, mégsem terheli az én kisfelfedezőm szervezetét. Anyukám szegény még szórakozhatott azzal, hogy pár csepp citrommal minden alkalommal kicsapassa a hígított tejből a fehérjét...

Régen nem volt autósülés, és nem volt otthon mindenkinél babamérleg, hogy lehessen görcsösen adminisztrálni a gyarapodást minden szoptatásnál – cicinként, természetesen. Nem volt ennyi zseniképző fejlesztőjáték sem, ami ma meg már ömlik ránk a játékboltok roskadozó polcairól. Egy éves koromban bölcsibe mentem én is és az öcsém is, mert ez akkoriban nem volt különösebben kérdéses. Ma meg anyuka maradjon a talpán, akinél így hozza az élet, mert olyan osztást kap, ha felmegy az anyuka-fórumok valamelyikére, hogy csak úgy nyekken. Pedig azért mi is felnőttünk valahogy.

És még hosszasan sorolhatnám.

Vajon hány olyan „bűnt” követünk el a gyerekeinkkel ma, amiről 30 év múlva már azt tartják, hogy egyenesen káros az egészségre...?

Szerencsére azért van valami, amivel kapcsolatban ugyanazt gondolják, érzik, teszik az anyukák ma is, mint 30 évvel ezelőtt, sőt még a WHO sem sem adott ki új állásfoglalást arról, hogyan kell egy gyereket: szeretni...

Nagyon.