2016. augusztus 18. 

Mici, te már biztosan nem emlékszel, és remélem a tudatalattidban sem raktározol semmit az első hónapok hasfájós kínkeserveiből. Bennem viszont nagyon is élénken él minden friss anyuka rémálma, amikor látom eltorzulni a kis arcodat, és felzendül az a jellegzetes, szívet tépő sírás, de akkor már tehetetlen vagyok… Indul az önvád, pörgetem a fejemben a képeket, vajon mit ehettem, amit nem lett volna szabad, ami így megtekerte a pocakod. És te csak húzogatod a kis lábadat, hátha görnyedve enyhülést találsz, és közben a szemeddel kérlelsz, hogy segítsek valahogy. Segítek, kicsikém, bármit megtennék, hogy elmúljon ez a fránya görcs: simogatom, melengetem, masszírozom a pocakod, ringatlak, lógatlak — nem vicc, nekünk ez jött be a leginkább: az alkarra fektetős lajhár-póz —, csak hogy enyhítsem a fájdalmadat. 

Felnőtt fejjel is mennyire pokoli tud lenni egy hasgörcs, úgy is, ha tudom az okát, tudom, hogy nagyjából mennyi ideig tart és mitől múlik majd el. De neked, aki épp csak elkezdted megismerni és megfejteni ezt a nagy világot, mennyire félelmetes és reménytelen lehet az a néhány perc (jobb esetben…), amikor a csúcson tombol a fájdalom.

Amikor először átéltünk egy ilyen estét, elhatároztam, hogy mindent elkövetek, hogy ez soha, de soha ne ismétlődjön meg. Beszereztem száz féle cseppet és szirupot, mindent, ami segíthet. És bár szerencsére nem voltál egy kifejezetten hasfájós baba, még így is volt elég lehetőségünk, hogy kitapasztalgassuk, mi az, ami valóban segíthet. Az egyik szirup mellett letáboroztunk, és emlékszem, mindig minden táskámban volt belőle egy-egy flakon, hogy bármikor kéznél legyen. És én adagoltam is neked szorgosan minden egyes étkezés előtt, de az már sosem fog kiderülni, hogy valóban hatásos volt, vagy csak azért működött, mert annyira erősen akartam, hogy működjön. (Sőt, ha igazán őszinte akarok lenni, az is lehet, hogy addigra egyszerűen kinőttél a hasfájós korból:-))

Vencinél már esélyt sem kapott a hasfájás. Rutinosan, magabiztosan, a csodasziruppal felfegyverkezve vártam, hogy lecsapjon, de akkor már nem mert ujjat húzni velünk. Nem is találkoztunk azóta – vagy legalábbis nem tudok róla – egészen a múlt hétig…

Meglepett a látogatása, mert mindenféle előjel nélkül érkezett, és a legbrutálisabb hiszti álruhában, ami csak létezhet. Venci hiába csicsereg egyébként teljesen érthetően játékautókról, kiskutyákról, kiscicákról, és mindenféle fontos dologról a Venciuniverzumból — azt valamiért nem tudta jelezni nekem, hogy fáj a hasa. Pontosabban jelezte ő, csak én nem értettem, hogy azzal a hatalmas, sosem látott hisztivel, amit csapott, valójában azt akarta mondani, hogy nincs jól. Csak amikor 1 órával később kiszedtem a pelenkájából azt a szintén hatalmas, régen látott mennyiségű masszát, akkor értettem meg, hogy mi volt a baj… Azért nem mondom a pelenka tartalmára is, hogy sosem látott, mert Venci azért csuda dolgokra volt képes kicsi baba korában… Míg Micinél volt egy olyan időszak, amikor hetente egyszer volt hajlandó kakilni — általában keddenkéntJ — addig Venci rendszeresen elkényeztetett bennünket. Teljesen átlagos volt, hogy a pelenka derékrésze nem tudott gátat szabni a dolgoknak: aminek ki kellett jönnie, az kijött, és fel is kúszott, bele a bodyba hátközépig minimum. Egyszer fordult elő, hogy egészen Venci nyakáig tartott a katasztrófa sújtotta zóna, és nem is sikerült úgy kihámoznom belőle, hogy ne legyen kakis még a feje búbja is… Bocsánat a részletes beszámolóért, de ez az igazság.

Szóval múlt héten, ha a kisfiam nem is hozta egészen ezt a szintet, de bele se merek gondolni, mennyire feszíthette őt belülről a pelenkájába került tetemes mennyiség. Utólag persze iszonyat lelkiismeret-furdalásom lett, hogy egy átlagos, dackorszakos hisztijének tudtam be ezt a közjátékot, de mivel a kiindulási helyzet az volt, hogy én nem engedtem őt a kis műanyag motorjával kihajtani egy étterem udvaráról az útra, ezért nem is gyanakodtam. Mindennapos anya-fia összetűzés, gondoltam én. De a korábban működőképes hisztikezelési taktikáim sorra mind csődöt mondtak. Nem ért semmit a figyelem-elterelés, a szép szó, a türelmes csakazértis ölelgetés, még a mosdóba is kivittem, és átmostam az arcát, hátha segít, de semmi. Még akkor sem kezdtem gyanakodni, amikor Venci be akart szállni a kocsiba, pedig ezt az üzenetet már sikeresen dekódoltam néhányszor: ha felcsendül, hogy „tocsiba, tocsiba”, és esetleg még Venci ujjal mutogatni is kezd a gépjármű felé, akkor az nem szimplán annyit jelent, hogy indulni szeretne, hanem kilépni egy számára kényelmetlen szituációból. Mintha legalábbis azzal, hogy az autó földrajzilag máshová viszi őt, ki tudná szakítani minden rosszból. Engedtünk neki, Venci beült, de ugyanúgy folytatta a hisztériát az önkívület határán. Ez volt az a pont, ahol én is elvesztettem a türelmemet, és átadtam apának a problémát.

Hogy Mici hogyan került képbe, már nem is emlékszem pontosan, mert annyira ideges voltam, de néhány perccel később arra lettünk figyelmesek, hogy a kocsiból őrületben habzó zokogás lármája helyett békében beszélgető gyerekhangocskák szűrődnek ki. Hogy Mici mit mondhatott az öccsének, sosem fogjuk megtudni. De az biztos, hogy hatékonyabb volt, mint bármilyen csodaszirup.

Tanulság nincs túl sok, ha csak annyi nem, hogy a testvérek közötti kapcsolat tényleg misztikus és csodálatos. És hogy a szülői ösztöneim ezúttal csúnyán cserben hagytak. Ami csak azért szomorú, mert mikor anyuka lettem, kimondatlanul is arra esküdtem fel, hogy megóvom a gyerekeimet minden létező fájdalomtól, amitől csak lehetséges. És azt hiszem, nincs is nagyobb félelmem ennél, mint hogy ebben az egyben, a legeslegfontosabban kudarcot vallok.

Ma még csak egy hasfájás – 10-12 év múlva már szerelmi bánat...

De egy biztos, nem lesz olyan orvos, akit nem hívok fel, nem lesz olyan könyv, amit nem olvasok el, nem lesz olyan internetes oldal, amit nem böngészek át, és nem lesz olyan ösztön, olyan belső hang, amit nem hallgatok meg, amíg meg nem találom a megoldást.