2016. május 11.

A plüssteknős a mosógépben csücsül. Sáros lett. Persze ez sosem történhetett volna meg, ha végre olyan lenne az idő, amilyennek lennie kellene: szikrázóan napos, kicsit csípős reggeles, de aztán mégis meleg májusi. Gyerekekkel Kopaszi-gátra járós, motorozós, játszóterezős, teraszra kiülős, kávét kortyolgatva Miciben és Venciben gyönyörködős. Ilyen tájt már rég ezt szoktuk csinálni minden tavasszal.

Szóval a plüssteknős is fürdeni ment a jó meleg 40 fokba, miután négyszer-ötször meghempergett a sárral kevert zöldes-sárgás virágforgácsban, ami a fákról hullott a házunk előtti lépcsőre az egyik vihar után a sok közül. A lejáró csúszik – pláne gumicsizmában, ugye – a gyerek meg makacs, nem engedi, hogy megfogjam a kezét. Ő már nagy, és egyedül szeretne lemenni. Úgyhogy ha elveszíti az egyensúlyát, vagy a teknős ússza meg a dolgot, vagy a frissen mosott farmernadrág. Vagy egyik sem. És ezek csak a balesetek, azt még nem is vettem sorra, hogy Venci hányszor trappol bele szánt szándékkal a legnagyobb boldogsággal a Palkó stúdiója előtt elterülő, lassan önálló földrajzi nevet – de minimum helyrajzi számot – kiérdemlő pocsolyába. Komolyan, már várom, hogy mikor telepszik meg benne egy eltévedt tavirózsa, és alapít új kolóniát egy modern gondolkodású békapár.   

A kocsim is sáros. Kívül-belül. És Mici már büszkén újságolja, hogy ő egyáltalán nem fél attól, ha dörmög az ég, annyira hozzászokott, hogy cikáznak a villámok. Szeme se rebben, ha kitör a vihar, sőt, külön reklamál, hogy mikor jön már az újabb villanás, mert az csodaszép…

Kedvenc játszótereink is elárvulva várják, hogy véget érjen ez a gyerekzsivaj nélküli, ínséges időszak. Amikor legfeljebb csak a szél hintázik, és az esőcseppek csúszdáznak – de ők aztán egész álló nap. Ha van is egy kis műsorszünet, és kimerészkedünk a szabadba, az sem tud elég felszabadult lenni, mert a négy réteg ruha sok és merev, rólam nem is beszélve, mert a homok persze túl vizes, és én megszállott módon szeretném elkerülni, hogy Mici és Venci letaknyosodjanak itt a célegyenesben, amikor már tényleg mindjárt itt a nyár! (Ugye…? Ugye itt lesz gyorsan…?) Úgyhogy megyünk inkább játszóházba, ami legalább akkora rizikó a többi, vizes homokban letaknyosodott kisgyerek miatt.

De nyugtassatok meg, hogy nem csak nekem van elegem ebből a nyirkos, nehéz időből! Tudom, hogy voltak, biztató felvillanások, de nekem ez már kevés! Igenis többet akarok! Több napot! A hétvége már egészen jól alakult. Mégis hol romlott el? A szülinapra kapott, hercegnősített tanulóbicikli szomorúan fordul a sarok felé a házfalnak támasztva. Ha már parkolópályára kényszerül, nem is akarja látni azokat a nyomasztó, végtelenszürke, reménytelen felhőket. Hát én se nagyon.

És tényleg, még mindig kötelező tartozék a kabát?! Komolyan nem tudunk elindulni reggelente anélkül, hogy ne húzzak sapkát Mici bodor fürtjeire? Május közepén?

Tudom, tudom... A tavasz ilyen szeszélyes egy évszak.

De akkor is: hol vagy meleg? Hol vagy napsütés?

Egy pillanat… Értem már! Te csak játszol velünk, ugye? Bújócskázol! Figyelj, legyen az, hogy te nyertél! Már régen elszámoltunk százig, ezerig! Aki bújt, aki nem… Gyere ki igazi tavasz! Bújj elő végre… Hadd jöjjünk elő mi is a szabadba a gyerekekkel!