2016. április 13.

Kell egy pszichológus… – suttogom elhaló hangon.

Igen… De nem a gyereknek… – suttogja Palkó.

Soha, senki nem mondta, hogy ez ilyen nehéz lesz. Pontosabban mondta, mert minden könyv, minden cikk leírja, mire is számíthatsz, ha beindul a dackorszak, és a váratlanul betoppanó, mindent letaroló hiszti-lavinák érája. De amikor ott állsz szemben a gyerekeddel, azzal az édes, aranyos, tündéri, okos kisangyallal, akivel egyébként már olyan fontos dolgokat is meg lehet beszélni, sőt, észérvekkel hatni rá az esetek nagy százalékában, de most nem látsz semmit a tekintetében csak dühöt, haragot, dacot, vagy a legrémisztőbbet: kétségbeesést és félelmet tőled, tőled, aki a legeslegjobban szereted őt a világon, és semmi mást nem szeretnél, csak a javát szolgálni és mondjuk megmosni a fogát – igen, már megint itt tartunk… – na abba beletekeredik a szíved. És még erre is azt mondom, hogy az első alkalom még oké. A második is elmegy. De amikor zsinórban kapod estéken át, akkor egyszer csak elkezd repedezni a vakolat.   

Alapvetően egy békés személyiségnek tartom magam. Hiszek a feszültségek békés rendezésében, a kommunikáció és a mosoly erejében, a konstruktív, problémamegoldó hozzáállás mindenhatóságában. Tudom én, hogy a gyerekhiszti témaköre nem tartozik a fent említett eszközökkel orvosolható helyzetek közé, olvastam én is a szakkönyveket és a mindent megfejtős, gyereknevelős cikkeket. Amire sokkal inkább szükségem van az ilyen helyzetekben, az türelem, kitartás, nyugalom, következetesség, elszántság, szeretet és persze kötél idegek. Semmi probléma, ezekből is van bőven a készleten, kemény csaj vagyok. (Azóta persze már tudom, hogy a kislányom, még nálam is keményebb…) Az, hogy szépen lassan Venci is belecsúszik a dackorszakba, és egy komolyabb átfedésre számíthatunk, amikor felváltva – ne adj isten egyszerre – kapjuk az arcunkba a sivatagi homokvihart, semmiség. Megszokjuk, megoldjuk. Az, hogy a szupermarket kellős közepén Mici ordítva sivít, mert egy átlagos, hét eleji bevásárláson nem vagyok hajlandó 20.000 Ft-os babát vásárolni neki, nem téma. Begyűjtök néhány együttérző pillantás, aztán elszánt tekintettel, mintha semmi furcsa nem lenne abban, hogy egy tűzokádó kissárkányt szállítok épp a kocsi gyerekülésén, ráfordulok a kasszasorra. Az, hogy nem vagyok hajlandó vacsorára meglepetést rejtő csokitojást felszolgálni Mici tányérjára, amin persze éktelen balhé kerekedik, semmi extra. Szemem se rebben. Hogy nincs kedvük elindulni a játszóházból? Hiszti lesz belőle? Persze! Semmi gond! Kezeljük!

De hogy zsinórban, heteken keresztül minden este balhé van a fogmosás körül, azt kell mondjam, felemésztette a lélekerő-tartalékainkat.

Az alapszintű hisztik kezelésére egyébként vannak jól működő praktikáink, Venci még csak bontogatja a dacos kis szárnyait, és bár egyre konokabb, azért nála még működik a jó öreg figyelemelterelős-trükk. Aztán ott vannak ugye a bevásárlások, amelyek mindig kiemelten magas kockázatú helyzetek, de nálunk például tökéletesen bevált recept, hogy mindenki választhat magának egy, de szigorúan csak egy dolgot. Ahogy haladunk végig a polcok között, bármit be lehet tenni a kocsiba, ami csak megtetszik, de az rögtön kiüti az előző választást. És mivel az új mindig izgalmasabb, mint az előző – különben fel sem merülne, hogy mindenképpen vegyük meg –, soha nincs harc, ha a korábbi favorit kikerül a kocsiból. Ez nálunk már többször kipróbált rendszer, és van egy olyan megfigyelésem is, hogy ha egyedül vagyok a két gyerekkel, sokkal kisebb a hisztik valószínűsége, mintha Palkóval mindketten jelen vagyunk a nagybevásárláson. Ez egy látszólagos ellentmondás, de valahogy mégis egyszerűbb egyedül, a gyerekek ilyenkor közreműködőbbek, kezelhetőbbek. És fordítva is igaz, ha ő megy velük egyedül valahová. Hogy mi az oka, ne kérdezzétek, de tényleg ezt tapasztalom.

Azért majdnem mindig béke:-)

Az esti balhéinkra visszatérve, ott sem önmagában az a rémisztő, hogy Mici hadakozik, hanem hogy mindezt olyan vehemensen, olyan beleéléssel teszi, hogy hiába tanultuk meg a leckét a következetességről, felmerült bennünk, hogy nem okozunk-e mi magunk visszafordíthatatlan traumát a gyereknek, miközben az is a mi sarunk, ha tele lesz a szája lyukas fogakkal. És most tényleg nem a fogmosásra szeretnék megint kilyukadni – szó szerint… –, mert arról mindent tudunk, higgyétek el, rengeteg hasznos tanácsot kaptam tőletek is itt a blogon, amit ezúton is nagyon köszönök! Hanem arra, hogy vajon mi választja el a dacos gyereket, aki keresi a határait – és addig nem is nyugszik meg, amíg azt nem érzi, hogy én vagyok a biztos keret, és én szabom meg, hogy eddig és ne tovább –, attól a gyerektől, aki valamiért retteg egy egészen hétköznapi és fájdalommentes rutinművelettől, és ezt talán nem szabad nála túlhúzni.

Általában Palkó mossa Mici fogát, a kislánya őt kéri. Ha nincs otthon, természetesen evidens, hogy én csinálom, de pár napja előállt az a helyzet, hogy Palkó ugyan otthon volt, de egy kimerítő nap végén elszundikált az esti rutin alatt. Mondtam tehát Micinek, hogy ezt most kettőnknek kell megoldani. Legyünk jófejek, engedjük, hogy apa kipihenje magát, ne ébresszük fel emiatt, engedje, hogy én mossam meg a fogát. Nem engedte. Én úgy éreztem, hogy ebbe most bele kell állnom, le kell harcolnom vele, hogy igenis van helyzet, amikor nem dönthet. Elindult a balhé. Én tulajdonképpen egészen nyugodt voltam, beszéltem hozzá, győzködtem, és közben persze szorítottam magamhoz, egyrészt, hogy lenyugtassam, másrészt, mert nem akartam, hogy szélvész módjára berontson a hálónkba, vagy az akkor már békésen szundikáló kisöccséhez. Mici tombolt. Ne fogd meg a kezem, ne fog meg a lábam… És végtére tényleg milyen jogon korlátozom őt a szabadságában…? Felpattantam, hogy hátha talán mozgásban könnyebben sikerül megnyugtatnom. Ha visszatérünk valahogy a babagyökerekhez… Csak ringatni, simogatni, paskolgatni, hátha úgy gyorsabban elsimul a szívettépő őrület. De már nem volt időm befejezni, mert Palkó benyitott az ajtón, és kivette a kezemből a magán kívül őrjöngő Micit. Nem bírta tovább. Én is a végét jártam. De közben dühös is voltam, mert ennek a sztorinak nem lett volna szabad így félbeszakadnia. Ennek a hisztinek egyetlen befejezése lehetett volna, hogy Mici valahogy megnyugszik a karjaim közt, mert tudnia kell, hogy mindig a legjobbat akarom neki, szeretem őt, és vele vagyok a legnagyobb téboly kellős közepén is. Úgy kellett volna lennie, hogy végül belesimul a karjaimba, és együtt elalszunk. Összebújva, puhán szuszogva. De nem így lett. Apával bújt össze. Én meg ott álltam leforrázva, a dühkitörés sokkjában, megsemmisülve, szülői mivoltomban megtépázva. Hirtelen csend lett és béke. Én meg ott maradtam egyedül.

Én a rossz.

A feszültség nem oldódott fel, Mici nem azt tanulta meg, hogy végülis anya jót akart. Sőt, apa kellett, hogy megmentse őt tőlem.

Azt gondolom, hogy lett volna még erőm továbbvinni ezt a harcot. De nem hibáztatom Palkót, hogy nem bírt nem közbelépni. Szívettépő jelenet volt, tényleg. És aztán másnap fordult a kocka, és Palkóval vitáztak össze úgy a fogmosáson, hogy utána meg már csak én vihettem aludni, engem akart, nem apát. És szuszogtunk összebújva meg minden, mintha mi se történt volna.

Időközben beszélgettem hozzáértőkkel is, és megnyugtattak, hogy ennyitől nem köt ki a gyerek felnőttként a pszichiátrián, ne aggódjak.

De a lényeg nem változik: a dackorszak piszok kemény. A szülői feladataink közül az eddigi legembertpróbálóbb. És ha szépen lassan minden közhely igaznak bizonyul, amit a gyereknevelésről mondanak, akkor bele se merek gondolni, mi vár ránk agyakorlatban, ha a kis gyerek kis gond, a nagy gyerek nagy gond…

Nóri

Ui: Csak hogy feloldjam bennetek a drámát, amit jól ide zúdítottam, egy kis idevágó gyerekszáj:

Mici alapszinten ellenkezik, csak nagy harcok árán hajlandó felvenni az időjárásnak megfelelő cipőt.

-       Makrancos Kata… – mondom neki, mire végre sikerül ráimádkoznom.

-       De anya… Én nem vagyok matracos kaka!!! – feleli Mici.:-)