2016. szeptember 14.

Mostanában kezdem úgy igazán, saját tapasztalatokkal alaposan megtámogatott meggyőződésből megérteni az anyukámat meg a nagymamámat… Hogy mit is jelent nekik az, amikor csillogó szemekkel és elismerő hümmögések közepette habzsoljuk a főztjüket. És milyen szörnyű érzés lenne nekik, ha nem így tennénk. (Mondjuk erre viszonylag kicsi az esély, mert istenien sütnek-főznek mindketten! :-) )

A táplálás, mint első számú anyai kötelesség abban a pillanatban nehéz súlyként szakad a nyakunkba, ahogy fellélegzünk a szülés eufóriájából/fájdalmából. Azonnal megérezzük, mennyivel egyszerűbb is volt minden, amikor még össze voltunk kötve a köldökzsinórral… De visszatekintve – úgy, hogy mi aztán tényleg megküzdöttünk minden csepp tejért Micivel – már a szoptatásról is azt gondolom, hogy milyen szimpla is a képlet, amíg „csak” mellre kell tenni pár óránként azt a gyereket. Ott, akkor ügyetlenkedve, bizonytalankodva persze nem így láttam a dolgot, nagyon nem. Alig vártam, hogy Mici elég nagy legyen ahhoz, hogy elkezdhessem a hozzátáplálást. Mert valahogy onnantól kontrollálhatóbbnak éreztem ezt az egész étkezés dolgot: van egy tálka pépem, és ha az mind eltűnik a gyerekben, akkor biztosan tudható, hogy jól evett. Persze a fordítottja is igaz: ha van egy tálka pépem, amiből mindösszesen 2 kiskanálnyi mennyiség hiányzik, és annak a nagy része is Mici ruháján végezte szétkenve, akkor biztosan tudható, hogy a gyerek nem evett jól. És ha a következő, meg a következő étkezésnél is ez lesz, akkor több tálkányi pépes bizonyítékom van arra, hogy nem vagyok jó anya. Mert nem tudom táplálni a gyerekemet, ilyen egyszerű. (Azóta tudom, hogy ez nem igaz! Ne essen ki a teli pépes tálka a kezetekből, kedves sorstársak!)

Jó anya akartam lenni. Mindennél jobb! Ennek ellenére mégsem lettem az a lelkesen pépeket gyártó típus. Mici – ugyan tündérien prüszkölve – de alaposan elvette a kedvemet az első pár alkalommal, és miután ugyanolyan sikerrátával – nem túl magas… – boldogultunk a kisüveges bébiételekkel is, nem láttam túl sok értelmét, hogy extra mennyiségű időt töltsek el a házi pepecseléssel. Nem tudom persze, hogy mi lett volna, ha kitartóbb vagyok. Azon túl, hogy jobb anyának éreztem volna magamat, ez biztos.

De szeretném hinni, hogy a gondoskodás nem egyenlő az etetéssel. Ugye nem kizárólag attól lehet valaki jó anya, hogy minden nap a saját kezével készít egészséges és változatos ételeket a gyerekének? Mert akkor és nem tartozom közéjük…:-(

Már nem veszem magamra, hogy közösségben mindkét gyerekem szinte válogatás nélkül, jóízűen elfogyaszt mindent, amivel én hiába is próbálkoznék otthon. Nyilván ez a mi hibánk és felelősségünk is: nálunk nem központi téma az étkezés, nincsenek bevett szertartásaink, szent és sérthetetlen időzítés. Az étkezés vagy önmagában egy alkalom, egy esemény, amire a családunk minden tagja hivatalos, vagy problémamegoldás, azaz gyorsan dobunk valamit az orrunk alá, hogy ne legyünk éhesek. Ebben sajnos egyáltalán nem vagyok tudatos anyuka. Nem állítom össze a heti-havi étlapot. Nem kezdem a napot a zöldségesnél, hogy megvegyem a legszebb primőr árut és abból készítsek főzeléket a gyerekeimnek.

Őszintén? Nem is készítek főzeléket. Istenem, dehogy! Az oviban/bölcsiben szerencsére esznek ilyesmit, és ott valóban el is tüntetik a tányérról, mert a többiek is ezt teszik. De otthon… Esélytelen. Az étkezés a játszmáink része. És igyekszem is szigorú lenni. De ha nem ül le, képtelenség odakényszeríteni az asztal mellé. Nem is szeretném! Ha éhes, tudom, hogy úgyis enni fog! Én biztosra megyek. Sikerélményt akarok! Tésztát főzök, palacsintát sütök, húslevest készítek, puha kalácsot kenek Mici kedvenc sajtkrémével, virslit, fasírtgolyókat, dinnyét szolgálok fel, pizzát rendelek, mert tudom, hogy ezeket jóízűen megeszik. Nem jövök a brokkolival, meg a spenóttal, isten ments!

Számomra óriási megnyugvás, hogy az oviban és a bölcsiben mindent megtesznek a változatos, teljes értékű, egészséges táplálkozásért. Pár nappal ezelőtt mentem délután Venciért, futott elém, megöleltem, beleszagoltam a kis puha nyakába, és hangosan felnevettem, mert tiszta hagyma szaga volt a jól megszokott, nap végi, édes-sós babaillat helyett: körözött volt az uzsi:-)

Otthon még egyszer se kapott ilyet, és tuti bele se nyalna, ha elé tenném. De hétfőtől-péntekig Vencinél is láthatóan minden belefér. A hétvégéket meg majd csak túléljük valahogy.