2015. 07. 07.

A klasszikus értelemben vett elválasztáson már túl vagyok mindkét gyermekemmel. Nem én irányítottam, csak engedtem, hogy alakuljon, ahogy alakulnia kell, de tulajdonképpen hálás lehetek, hogy ilyen simán és zökkenőmentesen lezajlott. Talán érzelmileg is megkönnyítette a dolgot, hogy a végén már egyáltalán nem a meghitt összebújásokról szólt a szoptatás. A forgatókönyv mindkét esetben ugyanaz volt: a tejem fogyott, és így Mici/Venci türelme is: az egyetlen módszer, ami működött, hogy szoptatás közben konkrétan sétálgattam a karomban eszegető gyerekemmel, hogy legyen kedve dolgozni még egy kicsit. Vagyis figyelemeltereléssel próbáltam nyújtani a dolgot, de közben pontosan tudtam, hogy a napjaink meg vannak számlálva... A kényelmetlenség ellenére az utolsó pillanatig igyekeztem nagyon átszellemülni, hogy magamba véssem, milyen az, amikor nem csak a szívem-lelkem, de a testem is teljes egészében a gyerekemé. Hiszen ki tudja, lesz-e még részem valaha ebben a csodában?

Emlékszem, az utolsó elmerengős szoptatásaim alatt töprengtem azon, hogy tágabb értelemben az egész anyukalétünk egy nagy fokozatos elválasztás... A lehető legszorosabb, legmélyebb állapotból indulunk: a gyermekünk bennünk van, a szívünk alatt, a bőrünk alatt. Ennél nincs közelebb, nincs beljebb, teljes és totális összeolvadás. Aztán önálló életre kel: az első komolyabb lépés az elválásunkban máris pokoli fájdalmas, de mégis gyönyörű, mint ahogy az összes többi is az lesz, most már kezdem megérteni a leckét.

Huhh, rendben, a köldökzsinórt ugyan elvágták, de azért még én maradtam az egyetlen, a pótolhatatlan, a táplálék, az oltalom. Persze adok az érzésből kicsit apának is, és végül boldogan nézegetem, hogyan nő a burok szépen akkorára, hogy mindenki beleférjen. Telnek a hetek, és már nem ér felkészületlenül, mikor elveszítem a kizárólagosságot: már más is tudja táplálni őt, nem csak én, vagyis nem vagyok pótolhatatlan. Leváltottak egy gumikanálra, nyugtázom kicsit szomorkásan, de azért feltűnik egy felszabadult mosoly is a szám szegletében. Meg igazándiból büszke is vagyok, hogy ilyen ügyes, nagy gyerekeim vannak!

Aztán eljön az első este, amikor úgy alakul, hogy nem én teszem ágyba őket. Ők és apa persze készen állnak erre, én vagyok az, aki egyáltalán nem. Szörnyű érzés... De közben teljesen természetes is – az elválasztásunk újabb lépése. Aztán jön az első külön töltött éjszaka... Mindössze egyetlen, de azóta sem tudom, hogyan éltem túl. Egyetlen. És csak Micit hagytam el – mert naná, hogy így éltem meg –, Vencit vittem magammal a pocakomban.

És akkor itt tartunk most. A gyerekeim minden lépcsőfokot problémamentesen, ügyesen, éretten vettek, tudom, hogy így lesz a folytatásban is. De mi lesz velem? Én is ilyen ügyes és érett leszek...? Mi lesz, amikor először külön töltünk majd néhány napot? Nekik meg se kottyan majd, feltehetően kiélvezik mondjuk a nagyszülők semmivel össze nem téveszthető, maximális szeretetét és figyelmét, én viszont a komoly, felnőtt nő álarca alatt tombolni fogok, mint egy elveszett kisgyerek... És amikor először integet majd a kis hátizsákkal a hátán az iskolabuszból, mert pár napos osztálykirándulásra vagy táborba megy...? Komoly ottalvósra, nem csak olyan napközis bolondozásra... Mit fogok csinálni? Hova teszem a könnyeimet, a félelmeimet, hogy ne lássa senki? És amikor először bulizni megy a haverokkal...? Még talán van időm megszokni a gondolatot... Talán. De nem biztos, hogy menni fog. Tudom, hogy természetes, meg idő, meg folyamatos és fokozatos. Szóval nem most kell feldolgoznom azt a helyzetet sem, amikor bejelenti, hogy több 100 km-re megy tőlünk továbbtanulni. Pedig be fogja... Úgyhogy Nánási anyuka, szedje össze magát!

Az elválasztás akár a szoptatást vesszük, akár az egész életünket, a lehető legtermészetesebb folyamat, és nem is vágyom másra, mint hogy önálló, talpraesett, életrevaló felnőttek váljanak a gyerekeimből. Mindent megteszek, hogy ez tényleg így is legyen!

De egy dologra azért vigyázni fogok... Hogy pont annyira legyek csak ügyes az elválasztásban, hogy számukra se legyen kérdés: vannak kötelékek, amelyek elválaszthatatlanok.