2014. június 30.

Valószínűleg minden babának megvan a maga... hát hogy is mondjam, „heppje”, az anyukának pedig a hozzá tartozó keresztje, amivel alaposan megdolgoznak, mire beáll a világrend. A klasszikusan problémás ügyek közül mi a legtöbbet simán átvészeltük nagyobb dráma nélkül, és ezt most szélsebesen le is kopogom! Mici nem volt hasfájós, fél éves kora óta gyönyörűen átalussza az éjszakát, (sőt, olyan pofátlanul hétalvó, hogy azt le sem merem ide írni J ), és úgy bújtak ki egymás után a gyönyörű kis gyöngyfogak a szájában – szám szerint már tizenkettő –, hogy szinte észre sem vettük, mikor történt a nagy esemény. Az viszont már egy másik kérdés, hogy ha egyszer kint vannak, mit is kezd velük...

A mi mumusunk ugyanis egyértelműen az evés.

Már a hozzátáplálási szakasz legelején megrekedtünk annál a problémánál, hogy az alma és az őszibarack bevezetése után az istennek sem sikerült beadagolnom a kislányomnak, hogy a zöldségek is lehetnek olyan finomak, mint a gyümölcsök. És nem csak a tényt nem sikerült beadagolni, de a különböző pépesített főzelékeket sem, pedig nagyon-nagyon-nagyon-nagyon sok módszert kipróbáltam. Amint kiszagolta, hogy valami, még ha csak nyomokban is, de krumplit, sütőtököt, répát, céklát tartalmaz, azonnal fintorogva fordította el a fejét, és soha többet nem állt szóba velem, amíg egy kiskanállal közelítettem a csücsöri szája felé. Később a gyümölcsökkel kapcsolatos kezdeti lelkesedés is alábbhagyott, és minél nagyobb lett az önállóság, annál inkább lázadozott úgy általában az etetés központi intézménye ellen. Viszonylag korán megtanulta a kezében tartani a cumisüvegét, így az étkezések 80%-a önkiszolgáló üzemmódban zajlott olyan dolgokkal az „étlapon”, amit át lehet préselni egy nagyobb lukú szilikon fejen. Vagyis inkább a saját lelkiismeret-furdalásommal harcoltam – és harcolok a mai napig –, mint Micivel, még akkor is, ha tudom, hogy ez egyáltalán nem a helyes módszer. De ennél több is van a rovásunkon: volt idő, amikor én bizony bevetettem a bűnös „mesével vonjuk el a gyerek figyelmét”-módszert is, mert így legalább 10-ből kb. 6-szor volt esélyem valami szilárdabb ételt átjuttatni a kiskapun.

Mikor felismertük, hogy Micinél ez az egész történet leginkább az önállóságról szól, Palkóval elkezdtünk kísérletezni, hogy mi az, amit a kezébe vesz, és hajlandó is elmajszolgatni. Így a kiflicsücsök elég korán repertoárra került, sőt, talán már el is múlt a nagy szerelem, ellentétben a kölesgolyóval, ami bármikor csúszik, csakúgy, mint a gabonakeksz vagy a mini sósperec. Egy időben szemenként rizst eszegetni is jó bulinak tűnt, bár tápanyagbevitel tekintetében nem nevezném túlságosan hatékony eljárásnak...

A folyamatos kísérletezés eredménye lett persze az is, hogy Mici talán soha nem volt elég éhes ahhoz, hogy ráfanyalodjon olyan ételekre, amik valóban egészségesek, pedig a gyerekorvosom szerint csak párszor kellett volna kellően határozottnak és keménynek lennem, és egy kicsit „éheztetni” Őt. Így eljuthattunk volna arra a pontra, hogy nincs más opció, és talán még az is kiderült volna, hogy nem is olyan rossz dolog az a fránya krumplipüré. De sose volt szívem hozzá. Magamat persze azzal nyugtattam, hogy egyszerűen nem szeretnék kényszert csinálni az étkezésből, már csak azért sem, hogy nehogy ezzel alapozzak meg Micinél valamilyen felnőttkori táplálkozási zavart, és végülis az is csak 10 percig lesz kínos, ha majd az érettségi bankettjén is még cumisüvegből szolgáljuk fel neki a pépesített marhapörköltet...

Mici lassan 14 hónapos, és mostanra azért eljutottunk egy megnyugtató állapothoz – számomra legalábbis már mindenképpen az: a junior ital és a folyékony, gyümölcsös tejpép cumisüvegből még mindig az abszolút kedvenc, de mellette szinte mindenbe beleeszik, amit tőlünk lát. Most már az is oké, ha villáról kapja a falatokat, sőt, a kanál is működik, ha pl. húslevesről van szó, de semmiképpen sem a színes, műanyag babaevőeszközök. (Ki érti ezt...?!) Hihetetlen, de le merem írni, hogy Mici SZERETI az uborkát, a paradicsomot, a halat, jóízűen eszegeti a felvágottakat, a virslit, néha sajtokat, a különböző tésztákat, sőt legutóbb a levesben főtt répából is ipari mennyiséget tüntetett el. Egy a lényeg: darabos legyen, és semmiképpen se dedós pürés!

De nagyon úgy tűnik, hogy nem csak a püré-korszakot ugrottuk át úgy, ahogy van, hanem a cumisüveg-csőröspohár átmenetet is, mert Mici egyre többször kéri sima pohárból a vizet, igaz, hogy pár korty után bugyborékolós huncutkodás a sztori vége, de már nem hiszem, hogy visszakanyarodnánk a köztes megoldásokhoz.

Lehet, hogy mindvégig ez volt a gond? Hogy sokkal korábban szeretett volna mindent úgy csinálni, mint ahogy a nagyoktól látja? Talán. De egy dolgot sose fogok megérteni: vajon mi a fene lehet a probléma azzal a szegény, szerencsétlen, krumplival?! Mert az a mai napig még véletlenül sem... Se sütve, se főzve, se sehogy.

Na, annyi baj legyen! Maximum a banketten majd nokedlivel esszük a marhapörköltet – de legalább késsel-villával, ahogy a nagyok! :-)

Mici és Nóri