2015. 08. 15.

Nyaralunk.

Itt az ideje, hogy kicsit újratöltsük az év közben lemerült energiaraktárainkat. Bár nagyon úgy tűnik, hogy a gyerekeink energiaraktárai már valahogy abban a szent pillanatban újratöltődtek, amint kitettük a lábunkat otthonról. Bezzeg mi, felnőttek... A nyaralás előtti, őrült előredolgozás, a „mégeztismegeztiselkellintéznem” feszítő érzése és a csomagolás stressze a végletekig lemerítette az egyébként is lemerült elemeinket, úgyhogy az energiaszintünk soha olyan mélyen nem volt még, mint az indulás pillanatában. Pontosabban de: 8 órával később, egy überfárasztó autóút után. Leparkoltunk, és hason csúszva vonszoltuk magunkat meg a gyerekeket a recepció felé. Mint az oázis a sivatagban, úgy ragyogott előttünk a felirat, egyre közelebb és közelebb éreztük magunkat a vágyott célhoz, ami belépőt ad nekünk egy frissítő zuhanyhoz és a puha ágyhoz, mikor is Mici meghallotta, hogy zene szól a tengerpartról. „Táncolni akarok! Apa, gyere!” – adta ki a vezényszót, és kérdezés nélkül rohanni kezdett a hang irányába. Nem nagyon volt apelláta. Annál is inkább, mert Mici lelkesedése és a buli gondolata Vencit is tisztára lázba hozta, és bár szavakkal még nem, de a testbeszédével és a kis halandzsájával egyértelművé tette, hogy ő is megy, velünk vagy nélkülünk. A parton tényleg nagy party volt, Mici bele is vetette magát a közepébe, mi pedig a nyaralás indító fröccsünket kortyolgatva azon merengtünk, hogy vajon kire ütött ez a gyerek...? (Asszem rám, egyébként J) És a slusszpoén, hogy a tánc után – amikor én már tényleg azt hittem, hogy egyszer csak elájul a fáradtságtól – Mici még ahhoz is ragaszkodott, hogy ott rögtön, éjszaka megmártózhasson a tengerben. Persze, hogyne. Éjszakai fürdőzés? Hát akkor legyen! És ez volt az a pont, amikor megértettem, hogy jobban járok, ha minden megmaradt merevségemet és szigoromat még most gyorsan behajítom a sötét habokba, elvégre hurrá, nyaralunk! Majd előkerülnek otthon a szennyes ruhák alól... (De még az is lehet, hogy nem :-))

Ámulattal figyelem, Micit. Egyébként is, de most valahogy még aktívabban a szemem előtt van. Honnan van ennyi energiája? És amikor már láthatóan a végét járja, honnan tud mégis felszabadítani újabb dózisokat? Valami titkos energiaraktárból? Én is akarom! Kérem a kulcsokat most azonnal! És hogyan tud ilyen gyorsan regenerálódni? Az egyik pillanatban hulla fáradt, lemerül az intenzív és folyamatos „tevésben”, de kicsit megpihen, ami annyit jelent, hogy üldögél egy pár percet, és minden kezdődik elölről még nagyobb intenzitással. Csak egy átlagos, épp tegnapi példa: borongós napunk volt. Kerestünk egy fedett helyet, ahol szabadon dühönghetnek a gyerekek. Kikötöttünk egy játszóházban, ahol órákig ment a fel alá rohangászás, csúszdázás, ugrálás. Hazafelé 2 perc után szundi a kocsiban, és mivel már este 9 felé jártunk, még az is megfordult a fejemben, hogy talán Mici már egyből megy is aludni, ha sikerülne kivenni úgy a kocsiból, hogy ne ébredjen fel. Ááááhhhh... 20 perc után kipattantak akis gombszemei, és miután visszaértünk, megkérte az apját, hogy vigye el trambulinozni a helyi ugrálóhoz. (?!?!!?) Palkó elvitte. Ezután Mici még szeretett volna kisvasúttal bemenni a városba, – na ez a vágya már nem teljesült –, majd táncolni is, de a buli sajnos szintén elmaradt a parton. Így aztán riszálás helyett a szobánkba visszaérve még nekiállt jobb híjján gyurmázni egyet... Éjfélre sikerült ágyba tenni.

Venci ugyanez csak kicsiben. Fáradhatatlanul szeretne felmászni majd leesni a legváratlanabb helyekről. Mi pedig – írhatnám, hogy hasonlóan fáradhatatlanul, de ez nem lenne teljesen őszinte, mert azért mi persze erősen belefáradunk – mentjük meg őt rendíthetetlenül, több kevesebb sikerrel. (Szerencsére inkább több...:-) )

A víz, a sok játék, a friss levegő, a napsütés – mind-mind olyan tényezők, amitől totál le kellene fáradniuk minden nap végére.  De a biológia összes törvénye, és minden észérv ellenére Mici és Venci estére is teljesen fel vannak pörögve. Venci mondjuk az egyik pillanatban még tapsikolva kacarászik, de a másikban már ájultan fekszik a karjaimban. Mici viszont ahelyett, hogy erősen késő este eldőlne valamelyik sarokban mély álomba zuhanva, az egész napi masszív, nyaralás nevű sportban sem fárad le annyira, hogy ne legyen energiája még egy mesét kérni, meg még egyet meg még egyet. Meg „csak még egy utolsó, apa, jó?” Jó:-).

És ha azt gondolnátok, hogy a nyaraló-üzemmód, meg a késői fekvés eredménye, hogy cserébe tovább alhat a család, hát nagyon tévedtek. Ma volt a napja, hogy reggel ¾-ed hatkor Venci és én mélyen egymás szemébe néztünk, Ő azokkal a mélységes mély, mosolygó, tengerkék szemeivel, én meg azokkal a begyógyult, fáradtbarnákkal, és szavak nélkül is értettük egymást: „Ezt most ugye te sem gondolod komolyan...?” – üzentem én kimerevedett pupillákkal. „Csakhogy végre felébredtem! Indulhat a nap, anya, ugye te is örülsz???” – kérdezte ő. Nem, nem örültem olyan nagyon. És ma kivételesen sikerült is meggyőznöm, hogy ha 3 órával később kezdjük a féktelen pörgést, akkor sem maradunk le semmiről, de nem sokon múlt. Tegnap 7-kor, és tegnap előtt fél 7-kor nem jártam sikerrel, pedig Venci otthon sosem ébred fél 9-9 előtt.

Azért, ha jobban megnézem, és összeadom mindannyiunk energiáját, családilag nem állunk olyan rosszul. Már csak az elosztáson kellene dolgozni egy kicsit...:-)

Jó töltődést kívánok Nektek is a hosszú hétvégére!