2016. 03. 16.

Tanácsot szeretnék kérni tőletek.

A saját életemből is tudom, hogy mennyire meghatározó módon be tudnak épülni az ember tudatába olyan dolgok, amelyeket szisztematikusan és következetesen hall otthon a szüleitől. Mondok egy egyszerű példát: anyukám minden egyes papucs vagy szandálvásárlásnál elmondta, hogy a lábujjközös papucs – mai nevén flip-flop – mennyire kényelmetlen, és micsoda hülye találmány, ezért nekem sose lehetett olyanom. Nem is különösebben vágytam egyébként rá, mert hát kinek is kell egy ilyen lábfejkínzó borzadvány.

Szóval eddig semmi izgalmas nincs a dologban, teljesen természetes, hogy egy gyerek a szüleit másolja, az ő mély meggyőződéses hittel átitatott mondatait visszhangozza, egészen addig, amíg ezek végérvényesen be nem épülnek a saját elvei közé, vagy amíg saját elhatározásból mást nem kezd gondolni a témáról. A kérdés az, vajon meg lehet-e hack-elni ezt a rendszert? Van-e értelme következetesen ismételgetni dolgokat csak azért, hogy aztán a gyerek felnőtt fejjel már természetesnek vegye őket? Lehet-e a saját példamutatásunkon túl oktató jelleggel felvenni új szokásokat, csak azért, hogy bebiztosítsak a felnőtt Mici és a felnőtt Venci számára egy-két magától értetődő jótulajdonságot? Komolyzenét például nem kezdtem el hallgatni terhesen csak azért, hogy Mici már a hasamban ismerkedjen a magaskultúrával. Pedig állítólag az nagyon hasznos. Zenét persze fogyasztottam, nem is keveset, de elsősorban magam miatt, és csak a saját kedvenceimet, amiktől mindig boldogabb, kisimultabb, jókedvűbb lettem. És talán ezzel tettem a lehető legtöbbet a babáimért.

Kicsit távolról indítottam, de lassan kezdünk odaérni. Szóval a nagyon erőltetett „zseniképző” dolgokban nem hiszek, sokkal inkább a természetes példamutatásban. És nálam maximálisan ebbe a kategóriába tartozik az, hogy a nulladik perctől kezdve tudatosan a gyerekeim jelenlétében mosom nagy lelkesedéssel a fogamat, és igyekszem beépíteni Mici napi rutinjába is az alapos szájtisztítást. Kezdetben egy puha kis kesztyűvel masszírozgattam az ínyét, meg azt az egy-két kikandikáló fogacskát. Aztán persze megvettük az első fogkefét, és még Mici második szülinapján sem gyanakodtam, hogy valahol máris teljesen elszúrtuk az egészet... Nem voltam igazán erőszakos, sokáig engedtem, hogy Mici maga szerencsétlenkedjen a fogkefével, amire még véletlenül sem tehettünk semmilyen fogkrémet, mert az „csíp”. (Csíp a nagy fenéket... Mind a 26 féle gyerekfogrém, ami fellelhető a háztartásunkban???!) Én persze továbbra is elhivatottan sikáltam minden reggel és este a sajátomat a szeme előtt, hadd lássa csak a jó példát, hadd építse csak be a kis rendszerébe. De nem, ez a jó példa valahogy az istennek se akart megragadni. Egy idő után persze átvettem tőle a meló operatív részét, és igyekeztem én megmosni az övét is, de nem igazán hagyta. Fogkrémről hallani sem akart továbbra sem – krokodilkönnyek, hiszti, anyának meg idegösszeomlás. Ezidőtájt gyarapodtunk újabb 16 különböző színű, mintájú és formájú fogkefével, köztük egy elektromossal is, mondván, hogy azzal majd milyen könnyű is lesz az élet. Hát nem lett. Már a bekapcsolásától indult az a sikítófrász állapot, ami a hagyományos 1.0-ás fogkeféknél csak a krém említésénél érkezett el. 

Amikor megjelentek az első barna kis elszíneződések a hátsó őrlőkön, azt hittem, rosszul látok... Az én gyerekemnek nem lehetnek szuvas fogai!!! Hirtelen körbekérdeztem minden hozzáértőt a közelemben, akik arra biztattak, hogy mindegy, itt nincs mese, fogjam csak le, és erőszakkal sikáljam meg a fogait. Maximum pár napig visít, aztán elfogadja, és minden megoldódik. Csak azzal senki nem számolt, hogy itt nem egy akármilyen gyerekről van szó, hanem Nánási Miciről, aki – mint annyi más dolgot – ezt se adja olyan könnyen. A hiszti és a lelkiismeret-furdalás nem akart szűnni. Én próbáltam következetes maradni, és ha lenne kedvem kicsit is viccelődni ezzel a témával – de már nem igazán van... –, azt is mondhatnám, hogy összeszorított fogakkal minden este csak nekiálltam ennek a gyerekkínzó projektnek, de a vár hatás elmaradt. Egyre több emberrel osztottam meg a problémánkat, és elkezdtek jönni olyan hangok is, hogy ne erőszakoskodjunk a gyerekkel, mert egy életre megutáltathatjuk vele a fogmosást. Jogos. Pedig éppen ennek az ellenkezője lett volna a terv...

Hiába indultunk a jó példával meg a játékos ínymasszírozgatással tényleg idejében azért, hogy mostanra már csak azzal kelljen foglalkozni stopperrel a kézben, hogy Mici 3 vagy 5 percen keresztül mossa önállóan a fogát napi kétszer, a valóság ezzel szemben az, hogy rengeteg alku, ajándék és győzködés hatására sikerült találni 1 db olyan gyerekfogkrémet a színes palettáról, amit 1/8-ad borsószem méretben apa – és kizárólag apa – feltehet a fogkefére, és amennyiben vállalja, hogy közben nem fogja meg a kezét, nem támasztja meg a fejét, és nem ér hozzá a nyelvéhez (!!!), akkor óvatosan megmoshatja Mici fogait. Ha ezek bármelyike nem teljesül, vége a világnak. Minden este. Palkó szerencsére csodálatra méltó türelemmel, hihetetlen szeretettel és megható gyengédséggel kezeli az ügyet, és halad előre Mici megszelidítésével napról-napra, lépésről-lépésre, fogról-fogra. De nagyon messze vagyunk még az önálló, alapos fogmosástól, ami a napi rutin természetes részét képezi. És akkor abba már bele se kezdek, hogy mindenképpen el kell jutnunk fogorvoshoz is, amíg lyuk nem lesz azokon az őrlőkön, így a napokban magammal vittem Micit egy gyerekfogászatra, csak hogy lássa, hogy mennek ott a dolgok. Titkon reménykedtem, hátha megengedi a doktornéninek, hogy belepillantson a szájába – csak egy kukkantásra, nem hozzáérni, pláne nem kezelni –, és bár Mici aranyosan elnézelődött, végül még arra se volt hajlandó, hogy az ölemben beleüljön liftezni a fogorvosi székbe...

Az egyetlen sovány vigaszom, hogy Venci a szöges ellentéte a nővérének: nyekkenés nélkül engedi, hogy fogkrémmel habosra sikáljam a fogait. Szóval talán nem csak arról van szó, hogy mi szúrtunk el nagyon valamit, ehhez Mici is kellett. És megoldani is biztosan együtt tudjuk majd a kérdést.

Ehhez esetleg valami tanács? Ötlet? Biztató szó? Hálás lennék érte...

Köszönöm!

Ui: Ja, és huszonéves felnőtt voltam már, mikor először meg mertem szegni az otthonról hozott papucs-szabályt: megvettem életem első flip-flopját, és megállapítottam, hogy igazándiból nekem ezzel semmi bajom, sőt kifejezetten tetszik ez a lábsimogató szabadság-érzés.

Nóri

(jelenleg 5 pár flip-flop boldog tulajdonosa)