2014. 07. 28. 

Kicsit távolról indítok.

Amikor annak idején álmodozni kezdtünk Palkóval a gyerekeinkről, még egyáltalán nem volt egyértelmű a többesszám. Nekem van egy öcsém, szóval ösztönösen is úgy képzeltem, hogy minimum kettő, de talán inkább három testvér szaladgál majd egymást kergetve az otthonunkban. A férjem viszont egyke, és számára a szüleivel alkotott kicsi, szoros, hármas egység tűnt annyira ideális családmodellnek, hogy érthető módon emellett kampányolt. Persze nem lett volna nehéz egyébként sem meggyőzni őt arról, hogy miért jó, ha az embernek vannak testvérei, de aztán évek teltek el a Miciért folytatott küzdelemben, és mire a kislányunkat a kezünkben tarthattuk, már olyan természetes volt akár az iker babák gondolata is, hogy nem volt kétséges: nem állunk meg egynél.

Az időzítés az már egy másik kérdés. A pozitív teszttel a kezemben néztem a nagy szemekkel pislogó Micit, és sírtam. Az első sokk, eufória és boldogság-hullám utáni második gondolatom ugyanis az volt, hogy úristen, milyen kevés jutott ennek az alig pár hónapos gyönyörűségnek az osztatlan figyelmemből! Azonnal megrohant a lelkiismeret-furdalás egy addig ismeretlen formája, amivel azt hiszem, lesz még feladatom bőven... Mert az érzés végigkísérte a teljes második várandósságomat is – csak éppen a fordított irányban: ahhoz képest, hogy Micivel milyen volt a 9 hónap, most szinte alig volt időm, energiám azzal foglalkozni, hogy egy új élet fejlődik a szívem alatt. A gyakorlott anyukák rutinjával szereztem be a kisfiam holmijait, minimális átszellemült áhítat, még kevesebb ünnepélyesség, viszont annál több újrahasznosított használati tárgy a nagytesótól. Voltak napok, amikor csak este jutott eszembe, amikor a Mici utáni egész napos szaladgálásból lerogytam a kanapéra, és végigsimítottam a hasam, hogy jé, tényleg, én most (is) babát várok. Annak idején napra készen tudtam, hogy éppen mekkora a magzat, mikor milyen fejlődési szakaszokon megy keresztül, ezúttal jó, ha azt észben tudtam tartani, hogy mikor kell orvoshoz mennem. Tiszta szerencse, hogy másodszor is teljesen problémamentesen, sőt, már-már szinte észrevétlenül telt a várandósságom, így tényleg megtehettem, hogy most még tiszta erőből Micire koncentráltam. De napokon belül megkezdődik a folyamatos figyelem-ping-pong a két gyerek között, amihez elég gyorsan fel kell nőnöm...

A képen a szuperaupka, aki épp leharap egy nagyobb darabot a szupernagytesó lábából, hogy ennyivel is több helyünk legyen majd a szuperkistesónak :-)

Ismerősök, barátok és újságírók kedvenc kérdése – rögtön azután, hogy kisopánkodták magukat azon, hogy milyen nehéz is lesz az első pár év ilyen kis korkülönbséggel –, hogy nem félek-e a testvérféltékenységtől? Mit is mondhatnék erre? Félni semmiképpen sem félek. De nem azért, mert naivan azt gondolom, hogy minket elkerül majd. Biztosan felüti a fejét, és lesz pár nehéz helyzet, amikor meg kell tudnunk értetni a megérthetetlent egy még beszélni nem tudó, másfél éves gyerekkel. De valahogy azt érzem, hogy az ösztöneink ezen az úton is végigvezetnek majd bennünket, csak hagynunk kell, hogy irányítsanak. Nem vagyok hajlandó előre parázni ezen, ezt megfogadtam. Tudom, hogy előnye és hátránya is van annak, hogy Mici még ilyen kicsi, de most próbálok a pozitívumokra koncentrálni: annyira keveset volt egyedül, és tényleg, olyan kicsit még, hogy mire öntudatára ébred, addigra már a világ legtermészetesebb dolga lesz, hogy van egy testvére. Legalábbis ezt remélem.

Attól sokkal jobban tartok, hogy azokat a helyzeteket hogyan menedzselem, amikor a két gyerek után 8 irányba kell egyszerre futnom. De biztosan erre is van valami szuperanyuka-képesség, ami alapból kódolva van bennünk, hiszen mások is megoldották már az ilyen szituációkat, csak eddig nekem még nem volt szükségem rá, úgyhogy diszkréten rejtve maradt...

Meg aztán van ennek a két gyereknek apukája is, többszörösen próbált és bizonyított szuperapuka-képességekkel, úgyhogy együtt csak boldogulunk valahogy. :-) (Ne haragudjatok, annyira idekívánkozik, pedig megfogadtam, hogy nem reagálok arra a mérhetetlen mennyiségű ostobaságra, amit összeírtak az újságok az elmúlt időszakban: szóval Palkó egyáltalán nem megy GYES-re, pláne nem én küldöm. És minden mást is pont így vegyetek komolyan! Köszönöm...)

Hogy szeretetből van-e dupla mennyiség? Nem kérdés. Sőt, minden bölcs tanítás azt mondja, hogy hatványozódik. Alig várom, hogy megtapasztaljam! Bár azt nem tudom, mégis hova teszem majd a megnövekedett mennyiséget, mert már most annyira túlcsordul, mikor az én gyönyörű Micimre nézek, hogy egyszerűen nem győzöm visszatartani: ami belül már nem fér, az könnyek formájában valahogy egyfolytában kibuggyan felül...

És akkor már csak egy kérdés marad...

Vajon pelenkával bírjuk-e tartani tempót valahogy?!

Nóri, Mici és...