2016. október 19. 

Tulajdonképpen már a babatervezésnél megtanulhattam volna a gyerekekkel kapcsolatos legfontosabb leckét: totálisan felesleges folyamatosan tervezgetni, mert aztán a végén vagy úgy lesz, vagy nem. Ezt persze a magamfajta „excel-táblás” csajnak mondhatják nyugodtan, attól én még nem fogok lemondani múlóban lévő kontroll-mániám utolsó bástyájáról olyan könnyen. Viszont legalább már szuperrugalmasan tudom újratervezni a dolgokat.

Nem, nem elvetni őket, csak újratervezni.

És most, így a hálónk padlószőnyegén fekve ez határozottan egy szükséges lépésnek tűnik – már ami a „mindenki a saját ágyában, a saját szobájában alszik” címszóval életbe léptetett egyik első számú szülői szabályt illeti.

Hiszek abban, hogy mindenkinek szüksége van a nyugodt, pihentető alvásra, különösen azokban az években, amikor egyébként is luxus számba megy minden lehunyt szemmel eltöltött perc. Hogy kinél mi szavatolja ezt a nyugodt pihenést, azt tényleg gyereke és családja válogatja, és ebben nem is lehet szerintem állást foglalni. Ha egy kisbaba a külön ágyában, a külön szobájában végigordítja az éjszakát – ezzel álmatlanságra kényszerítve az egész családot, ellenben anya és apa között békésen szuszog reggelig, akkor legyen úgy. Ha egy kisgyerek 8 napon túl gyógyuló sérüléseket okoz a szüleinek, miközben keresztbe-hosszába forgolódva ficánkolja végig az egész éjszakát a közös ágyban – akinek állt már bele 23-as gyerekláb a bordái közé vagy a veséjébe, tudja miről beszélek… –, amikor a közös, nagy alom-feeling már senkinek sem jó, mert zavarják egymást a kuckózó felek, és hiába az összebújva töltött éjszaka, senki sem pihente ki magát igazán, ott mindenképpen dolgozni kell a külön ágy/külön szoba projekten. A fáradtság ingerlékenységet és türelmetlenséget szül, ami a veszekedések melegágya (ha-ha…), szóval a hálószoba kérdésre mindenképpen megoldást kell találnia minden családnak.

Én ebben nagyon határozott állásponton voltam mindig is, a terhességem legeslegelső percétől arra készültünk, hogy Micinek külön szobája lesz, saját ágyikóval, és az lehet, hogy én sok időt töltök majd ott vele éjszakánként, de legalább Palkó biztosan kipihenten ébred és az az élményünk is megmarad, hogy férfiként és nőként, férjként és feleségként hajtjuk álomra a fejünket felnőtt módra mi is a saját ágyunkban – még ha aztán reggelre már egészen más is lesz a felállás.

A recept nálunk működött, olyannyira, hogy amikor Vencinél megláttam a két csíkos terhességi tesztet, szinte azonnal elkezdtünk dolgozni a házunk bővítésén, hogy neki is legyen külön szobája. Semmiképpen nem akartam akkor még Micivel egy légtérbe költöztetni, tudtam, hogy csak zavarnák egymást a nyugodt pihenésben. Palkóval átvonultunk egy új szobába, Venci pedig megörökölte a mi régi szobánkat. Továbbra is minden a terv szerint alakult, egészen addig, amíg Venci 1 éves nem lett, és én a fejembe nem vettem, hogy már pedig szeretném összeköltöztetni egy szobába őket, mert akkor onnantól milyen szuper közös program lesz az altatás. Egyszerre lehet mesélni a két gyereknek, könnyebb lesz a logisztika, Micinek és Vencinek is intenzívebbé válik a tesó-élmény, egyszóval csak nyerhetünk a dologgal.

Ez volt az a pont, ahol elindultunk a lejtőn… Komolyan mondom, sírnom kell a röhögéstől, ha arra gondolok, hogy mit össze logisztikázunk azóta a szobákkal… Hogy hogyan számoltuk fel Mici rózsaszín bababirodalmát a koedukált szoba reményében, festettük át a falakat drapp-fehér csíkosra, és téptük le a Palkó által tervezett fotótapétát, aminek az volt az egyetlen bűne, hogy túl csajos… Kis híján megszabadultunk egy csodálatos, kényelmes foteltől is, csak azért mert rózsaszín, és hát az mégsem lehet, hogy Venci rózsaszín bútorok között cseperedik… Egy másik fotelnek lefűrészeltük a lábát, hogy kiférjen az ajtón, és át tudjuk tenni a másik szobába, – annak idején az ablakon jött be valahogy… – csak azért, hogy aztán néhány hónappal később visszatoloncoljuk onnan, ahonnan jött, mert kiderült, hogy mégsem akkora buli még ez a közös altatás, pontosabban túlságosan is az: Venci annyira feléled a ténytől, hogy mindenki ott van egy rakáson, hogy gyakorlatilag lehetetlen ágyba tenni őt.

Akkorára zsugorodva, mint egy kis mazsolaszem, beismertem Palkónak, hogy tévedtem, és újraterveztem a dolgot, szóval szeretném visszaköltöztetni Vencit az eredeti helyére – a mi régi hálónkba, amiből azóta dolgozószoba(!) lettJJJ –, Mici pedig maradna a most már egy cseppet sem csajos egykori szobájában.

Lezajlott az újabb logisztika, erre Mici kitalálta egyik este, hogy ő a Vencinél szeretne aludni… Szerintetek???! Letettem neki a régi kiságymatracát a földre, amire persze Venci is kitalálta, hogy szintén a földön óhajt aludni a nővérével. Ez így ment egy pár napig, amíg meg nem untam, hogy a gyerekek folyamatosan felébresztik egymást, ahogyan forgolódnak, és a végén mindketten a mi ágyunkban kötnek ki. Mindenkit visszaköltöztettem – nem kis harcok árán – a saját szobájába, de a vándorlás csak megmaradt, sőt fokozódott. Általában Venci nyitja a sort, valamikor hajnalban egy plüssállattal a kezében megjelenik az ágyunk mellett, Mici pedig szimplán magához int a bébiőrön keresztül és átcipelteti magát. És ez az a pont, amikor én megpróbálom felvenni a lehető legkeskenyebb és leghosszabb alakzatomat a helytakarékosság jegyében, és úgy folyatni a kényelmes és pihentető alvásomat… (Ha-ha.)

Már én sem tudom követni… Úgy éreztem, az elmúlt 3 és fél év szobalogisztikája egy infografikáért kiált!:-)

Így kerültem a padlóra, egészen pontosan a szőnyegre. De még szerencse, hogy Mici ágya hatalmas és nagyon-nagyon kényelmes…

Ui: A gyerekekkel való közös alvás persze valójában a leges-legjobb dolog, ami történhet az emberrel. Eggyel jobb lenne, ha jutna mellé bőségesen a pihentetőbb szundifajtából is, de semmilyen fáradtságért cserébe nem adnám azokat az összebújós hajnalokat. Minden reggel, amikor felébredek, azt érzem, hogy le kell fotóznom, amit látok, mert egyszerűen olyan puha és olyan gyönyörű! Félek tőle, hogy kettőt pislantok és elrepül ez az időszak is, amit annyira imádok... Készíteni fogok majd egy albumot ezekből a képekből, A Nagy Nánási Álmoskönyvet:-), De addig is mutatok nektek egy kis ízelítőt, és azt mondom, ne tervezzetek ti se olyan sokat. Csak élvezzétek!