2016. szeptember 1.
Már többször meséltem róla, milyen fontos időszak ez a mostani a mi életünkben: Mici szeptember közepétől ovis lesz. És miután Vencivel eddig minden idejüket együtt töltötték nem csak otthon, de Palkónál a „Bölcsi Gang”-ben is – amiről itt írtam korábban –, nem volt kérdés, hogy ennek a 2 éves nagyfiúnak is bölcsiben a helye. Alaposan körbejártuk a kérdést, tudom, hogy szuper dolga lesz ott, mert eddig is folyamatosan gyerektársaságban volt. Talán nem is értené hirtelen, mi történik, ha otthon fognám, és totál egyedül maradna szegénykém. Lényeg, ami a lényeg, augusztus végén meg is kezdődött Venci beszoktatása, ami szerintem szuper találmány: ad egy kis időt mindenkinek – nekünk, szülőknek is… –, hogy feldolgozzuk, mi is történik. A kispadon kuksolva nekem is jól esett kicsit belelátni a bölcsi életébe, nézni munka közben a gondozó néniket – Venci Vikije kb. egy tízessel fiatalabb nálam :-) –, megnyugodni a döntésünket, a választásunkat illetően. Tényleg fontos esemény ez a családunk életében, úgyhogy természetesen folyamatosan tudósítottam a történésekről, és most megosztom veletek is a hiteles naplót Venci beszoktatásáról azokkal az exkluzív fotókkal kiegészítve, amiket küldözgettem a bölcsifolyosón kuksolva Palkónak, a nagyszülőknek és a baráti szurkolótábornak :-)
Hétfő
9 óra 1 perc: Vencivel belépünk a bölcsi udvarára, ahol láthatóan hatalmas buli az élet. Kisfiam kitartóan markolja a karomat, esze ágában sincs elengednie engem, pedig hát ezzel az erővel akár egy játszóházban is lehetnénk, és ott már bottal üthetném a nyomát a trambulin-csúszdatorony-labdamedence Bermuda-háromszögben. Vajon honnan tudják, hogy ez most más…? Kis hezitálás után a homokozó „partjára” telepszünk, valamiért azt gondolom, hogy ott van a legnagyobb esély arra, hogy előbb-utóbb kiszabaduljak a szorításából, és ha Venci belemelegszik a homokszemek logisztikázásába, talán odébb csücsülhetek néhány méterrel. Venci kisvártatva elengedi a kezemet, elgondolkodva vizsgálgatja a többieket, de a játékba egyelőre nem száll be… Hiába na, megfontolt kisfiú. Közben Viki „néni” kitartóan duruzsol Venci fülébe, amitől én nyugszom meg végre 100%-osan. Hát akkor elkezdődött…
9 óra 22 perc: Venci teljesen beleszeret az egyik kamionba, amire további autókat lehet pakolni. Észrevétlenül odébb csücsülök.
9 óra 56 perc: Áthelyezem magam 4 méterrel távolabb. Minden a legnagyobb rendben halad. A kisfiam már vadul motorozik a többiekkel.
10 óra 11 perc: Venci már egy kislánnyal kirakózik az árnyékban. Időről-időre rám pillant, nyugtázza, hogy ott vagyok, béke van, nyugalom.
10 óra 32 perc: Szerintem mi még bírnánk, de Viki néni jelzi, hogy első napra ennyi éppen elegendő, holnap folytatjuk. Kapunk egy füzetkét, írnom kell bele – többek között – egy jellemzést a kisfiamról.
Mindjárt sírok.
Kedd
A forgatókönyv nagyjából ugyanaz, mint az első napon, csak ma kicsit tovább maradunk. A beiratkozás körüli adminisztrációhoz van a táskámban valami papír, felpattanok, hogy behozzam az átadóból, 1 perc, gondolom, nem nagy ügy! A gondozó nénik azért felszisszennek, mert szerintük bátor húzás csak úgy kirohanni a második napon, de nekem valamiért meg se fordul a fejemben, hogy ebből baj lehet. És nem is lesz, Vencinek talán fel sem tűnt, hogy 45 másodpercre eltűntem…
Persze az is lehet, hogy pontosan tudja, hogy kimentem, mert mindig tűpontosan tudja, hogy a közelben vagyok-e vagy sem, csak már eléggé biztonságos és ismerős a terep ahhoz, hogy ne csapjon balhét. Biztató jelek… Eddig minden jól megy…
Mindjárt sírok.
Szerda
Venci már mindenkinek büszkén újságolja, hogy bölcsibe megy, és hogy ő már bölcsis nagyfiú. Mici is így szólítja, megzabálom őket J. Kicsit sajnálom is, hogy nem kezdjük picit előbb az ovit Micivel, mert látom a kislányomon, hogy rettenetesen szeretne már ő is bizonyítani. Szeretne ő is a mi ügyes, ovis nagylányunk lenni. Pedig az még 3 hét…
11 óra 3 perc: Ma megkapom az első komoly feladatot: szóljak a kisfiamnak, hogy ki kell ugranom pár percre, és hagyjam is el a bölcsi udvart. Venci először odabújik – „Anya ne menj el…” – de megnyugtatom, hogy mindjárt jövök. Kétségbeesetten kérlelő tekintete belefonódik az enyémbe, csak úgy, mint a karja a lábaimba, és már éppen kezd lefelé görbülni a szája, mikor Viki néni előrántja az aranykártyát: nézzék meg addig együtt, milyen kisautók vannak a csoportszoba kincses dobozában. Bingó! Venci kicsit hezitálva ugyan, de elindul vele. Tudom, hogy én viszont nem bizonytalankodhatok, két lépés és máris a kerítésen kívül találom magam. Mérföldkő.
11 óra 18 perc: Nem is megyek vissza csak kb. 15 perc múlva, akkor is csak azért, mert tudom, hogy mindjárt ebédelni mennek a többiek.
Igen, igen, persze, hogy leskelődtem… Venci a lehető legnagyobb nyugalomban játszogatott Viki nénivel, de azért boldogan rohant a karjaimba, mikor visszatértem.
Mindjárt sírok.
Csütörtök
9 óra 28 perc: a feladatom ugyanaz, mint tegnap, elköszönni, és elhagyni az udvart, de ezúttal nem is kell visszatérnem, csak ha szólnak, hogy baj van. Tudom, hogy nem lesz… Viszonylag sima elválás után – buksiját odatolta puszi gyanánt, és már ment is a dolgára – hóbortos anyukaszellemként kóborolok a bölcsi folyosóin. Nem szeretnék zavarni, de alig várom, hogy híreket kapjak a kisfiamról…
10 óra 20 perc: Nem bírom tovább, kimegyek az épület elé, hogy belessek a kerítésen…
10 óra 38 perc: Megint ki kell mennem megnézni… motorozik…
10 óra 45 perc: Status update: Venci még mindig motorozik…
11 óra 05 perc: megjönnek az első hiteles infók a párhuzamos csoport dadusnénijétől, aki látva a folyosón megkönyörült rajtam, és bement megkérdezni, mi a helyzet: Venci önállóan mossa a kezét, a WC-be pisilt, és zokszó nélkül engedte, hogy Viki néni átpelekázza!!! Atyaég!!! Mindjárt sírok!!!
11 óra 15 perc: Venci dadusnénije is megerősíti a hírt, azzal kiegészítve, hogy most a szőnyegen játszik tiszta kézzel, tiszta pelussal, és várja az ebédet!
11 óra 30 perc: Megengedik, hogy belopózzam az elsötétített átadóba, hogy lássam a saját szememmel is: a kisfiam úgy csücsül a többiekkel az asztalnál, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, és eszik… Tényleg mindjárt sírok…
11 óra 45 perc: Alvás előtt eljövünk, de a slusszpoén, hogy mikor kitették a kiságyakat, Venci rögtön elkezdte nézegetni, hogy melyik lehet az övé…
Péntek
Nagy nap ez a mai… Az első ottalvás napja.
9 óra 45 perc: Elköszöntem és eljöttem. Nem csak kamuból, tényleg. Még csak nem is leskelődöm! Megyek boltba, védőnőhöz, ide-oda. 5 perces távolságok, de már nem a bölcsifolyosó. Tapasztaltabbak azzal bíztatnak, hogy ne csüggedjek, ha elsőre nem jön össze a délutáni szundi. Ilyenkor csak megkínálják őket az ággyal, de nem biztos, hogy hajlandó lesz el is aludni. A szívem mélyén tudom, hogy minden rendben lesz, de azért altatási időre visszamegyek.
11 óra 45 perc: Begyűjtöm a folyosói pletykákat az ebédről a dadusnéniktől: minden rendben ment, Venci megint a WC-be pisilt, és nagyon jól evett. Juhhúúúú! Találok egy zugot az átadóban, ahonnan sikerül észrevétlenül leskelődnöm. A csoport nagy része alszik, Venci az ágyán ül, és Viki néninek magyaráz valamit. Nincs hiszti, kedélyes csevegés zajlik…
11 óra 48 perc: Kicsi fiam nem úgy néz ki, mint aki aludni szeretne… Egy plüssteknőssel szórakoztatja magát. :-)
11 óra 51 perc: Breaking news!!! Talán mégis sikerül őt meggyőzni… Leteszi a fejét, ééééés...:
Mindjárt sírok.
14 óra 05 perc: Venci békésen alszik. Én lassan éhen halok, de kitartóan várakozom…
14 óra 45 perc: A csoport felébredt, mindenki játszik, csivitel, Vencikém a legnagyobb nyugalommal alszik tovább, mint akit ott felejtettek… :-)
15 óra 05 perc: Viki néni megengedi, hogy bemenjek és felébresszemJ Azt hiszem, ez az első ottalvás egészen jól sikerült… Sőt, azt hiszem, ez az egész első hét jól sikerült!!!
Hétfő:
Második hét első nap. Intenzíven együtt töltött hétvégéből és a gyorsított elválási procedúrából fakadó – ez már a haladó szint! – némi sírás után Venci megkezdi a 6. bölcsis napját. Számítottam arra, hogy ilyen is lesz, határozott vagyok és kemény, ez teljesen normális, mantrázom, szóval én nem sírok. Megfogadtam, hogy nem fogok. Azért ott téblábolok, pakolászom a ruháit az átadóban, amíg meg nem szűnik a hüppögés. Nem volt vészes, pár perc. Viki nénitől is megkapom az első megnyugtató üzenetet: Venci szépen játszik, hamar megnyugodott. Alvás időben azért még ott körözök a környéken, de szerencsére minden sima. Ma már ott is uzsizik. Nem szeretném elkiabálni, de ha ez is meglesz, kijelenthetjük, hogy Venci máris beszokott a bölcsibe!
Kedd:
Megint van egy kicsi sírás, mert már nem léphetem át a csoportszoba küszöbét. Határozottan búcsúzom, nyugodt vagyok, és tudom, hogy biztosan gyorsan elmúlik. Felmegyek a gazdasági irodába kifizetni az ebédjét, és mire leérek, tényleg minden rendben. A kisfiam beszokott a bölcsibe!!! Nincs nálam büszkébb anyuka a Földön!
Szerda:
Borongós a reggel. Este nem én fektettem Vencit, hanem a nagypapája, hiányoztam neki… Ő is nekem. Reggel fél órát töltöttünk együtt, azt is praktikus dolgokkal, aztán már robogunk is a bölcsibe a rendszer és a program szerint. Tegnap volt az első teljes nap, ma fog elmélyülni a „tudás”. Mikor az ajtóban átadom Viki néninek, kicsit megremeg a kezem. Venci is érzi, tudom, úgyhogy szívet tépően zokogni kezd. Nem érti… Miért nem akarok vele lenni? És ma kicsit én se értem ezt az egészet… Mert Vele akarok lenni…
Az ajtó becsukódik, és ma először nekem is potyogni kezdenek a könnyeim. Kuporgok negyed órát a kispadon, nehezen múlik odabent a kétségbeesés. Idekint is. Venci egyre csak ismételgeti a nevem: „Anya, anya, ne menj el…” Talán érzi, hogy itt vagyok még, jobb, ha indulok. Nesze neked beszoktatás...
Egész nap olyan vagyok, mint egy holdkóros. Nem találom a helyemet. Ingerült vagyok, kedvetlen, szomorú. Pedig folyamatosan kapom a jó híreket Venciről: 2 perccel azután, hogy kiléptem, már mosolyogva játszik egy kislánnyal, látom, készül róla fotó is. Jól eszik, szépen alszik, sőt, állítólag már huncutkodik is, de nekem csak az a kép villog az agyamban, ahogy néz rám reggel azokkal a könnyben úszó, kék szemekkel… Használhatatlan vagyok egész nap, és alig várom, hogy végre fél 4 legyen. Öles léptekkel vágtatok be a bölcsi kapuján. Elképzelem, ahogy duzzogva, szomorkodva kuksol az egyik sarokban. Olyan kedvetlenül, amilyen én is voltam amióta elváltunk. De nem ez a látvány fogad! Venci kedélyesen bandázik a haverokkal a homokozónál, alig akarja észrevenni, hogy megérkeztem, Viki néni szól neki. „Anya, anya!” – repül felém a kisfiam, felkapom és szanaszét puszilgatom.
– Milyen napod volt, kicsikém a bölcsiben?
– Jó! – vágja rá Venci hezitálás nélkül. Megint szétpuszilgatom.
A gombócból, ami egész nap szorította a torkomat, kicsi pillangók lesznek, és szétrepülnek a testemben mindenfelé – valahogy így érzem magam. És persze sírnom kell megint. De most már örömömben.
Azt hiszem, ez volt az a nap, amikor valóban beszoktunk a bölcsibe. Venci is, én is. Nem állítom, hogy nincsenek könnyebb és nehezebb reggelek, de egyelőre mindig nagy kedvvel emlegeti, hova megyünk, én pedig olyan büszke vagyok rá, amikor látom, milyen ügyesen feltalálja magát a kortársai között. Egy pillanat alatt nagyfiú lett belőle. Tényleg másnak látom!
Az én bölcsis nagyfiam…:-)