2014. 12. 23.

A tavalyi évhez hasonlóan megint nagyon kevés időm és energiám volt az ünnepi előkészületekre. Nyugtassatok meg, hogy nem vagyok ezzel egyedül...

De ami a legérdekesebb az egészben, hogy idén először érzem azt, hogy nem is várja el tőlem senki. A kétgyermekesség felmentést ad. Persze igyekszem mindennel lépést tartani, de egy csomó ponton egyszerűsítettem a nagykönyvben megírt forgatókönyvet, és elhatároztam, hogy nem stresszelek semmin. Ugye nem kell minden áron belebolondulni a karácsonyba? Ahogy lesz, úgy lesz. És eddig tulajdonképpen nem is alakul rosszul.

Az egyszer biztos, hogy aranyba kéne foglalni annak a nevét, aki feltalálta az online vásárlást, mert az ajándékok nagy részét sikerült éjjel 10 és hajnali 2 között beszerezni az elmúlt hetekben. Egy szavam se lehet, mert koszorúnk is lett nagy nehezen advent harmadik vasárnapjára – éppen időben... –, aranyvasárnap pedig sikerült Palkót rávennem, hogy kapcsolja be végre a házunk karácsonyi égőit, ami óriási dolog, még akkor is, ha tudom, hogy ezúttal is húsvétig fogok könyörögni majd, hogy végre levegyük őket...

Csak hogy meglegyen az érzés, azért családilag is elmentünk ajándékbeszerző körútra. Szerettem volna átélni a hangulatot, hogy miközben forró csokit kortyolgatunk, és ünnepi zenék duruzsolnak a bevásárlóközpont hangszóróiból, nézegetjük a csillogó kirakatokat, ezért 22-én még bemerészkedtünk négyesben a hozzánk legközelebb eső intézménybe. Bátor gondolat volt, elismerem, és könnyen fordulhatott volna katasztrófába az egész akció, de valahogy mellettünk álltak az égiek: könnyedén leparkoltunk, elviselhető volt a tömeg, legalábbis azokban az üzletekben, ahová be szerettünk volna térni, Mici jókedvűen rohangászott, Venci pedig tágra nyílt szemekkel nézelődött a babakocsiból. Az is igaz persze, hogy teljesen tét nélküli volt a dolog, szóval ha nem lett volna minden adott, azonnal eljöhettünk volna. Nem volt rajtunk a nyomás, hogy bármi áron meg kell oldanunk minimum 15 ember ajándékát bruttó 30 perc alatt.

És most itt ülök, egy nappal az ünnep előtt, és még fogalmam sincs, hogy pontosan mi lesz az asztalon 24-én és 25-én este – ez a két vacsora ugyanis az én reszortom. Persze miközben püfölöm a klaviatúrát, folyamatosan sült kacsacombok és gőzölgő húslevesek képei váltogatják egymást a fejemben, szóval alakul a dolog, és mire pár óra múlva eljutok az ünnepi nagybevásárlásra, meglesz a kész koncepció is, érzem... Remélem...

Idén nem sütöttünk mézeskalácsot. (Szerencse, hogy a nagymamám viszont igen!) Nem készítettünk saját gyártású ajtódíszt, épp csak 10 percet töltöttünk a karácsonyi vásárban a belvárosban, kicsit elcsúsztunk az adventi gyertyagyújtogatással, a dekorációnak szánt mikulásvirágot se sikerült úgy locsolni, hogy kibírja Szentestéig, és az ünnepi zenelista is csak 1 hete került elő. De tudjátok mit? Mégis karácsony van minden reggel, amikor ébredés után összebújunk a „nagyágyban”, és felváltva szippanthatok bele a gyerekeim huncut nyakhajlatába, hogy mélyen magamba zárjam és elmenthessem a bőrük puha illatát. És karácsony van akkor is, amikor például Mici felpörög, és 20 percen keresztül szaladgál körbe-körbe, hogy apa, anya és baba (Venci :-) ) arcára is felváltva nyomjon egy-egy cuppanós puszit.

Mire olvassátok ezt a bejegyzést, valószínűleg már este van és nyugalom, a karácsonyfa meghitt fénye tölti be a szobát. A gyerekek már ágyban, de alig sikerült letornázni őket, annyira izgatottak voltak az ajándékok miatt. Túl vagytok az első ünnepi főzőcske-rohamon is, és elégedetten kortyoltok bele egy pohár forralt borba. (Lehet narancslé is :-) ) Ha volt is stressz az előkészületek alatt – kinél nem... –, az most már egy nagy sóhajjal kiszaladhat belőletek. Mindegy, hogy milyen lett a karácsonyfa, hogy készen van-e az összes sütemény, amit beterveztetek, és hogy maradt-e pókháló valamelyik sarokban.

A karácsony belőletek fakad!

Boldog ünnepeket, anyukák!