2016. december 23.

Gyerekkorom karácsonyai tökéletesek voltak. Amikor kitört a téli szünet, fejemre csaptam a walkman-emet a kedvenc kazettámmal, üvöltött a Last Christmas miközben próbáltam átvakarni magam a kötelező nagytakarítás minden stációján, de akkor nem utáltam. Akkor az egyszer nem. Az egész családdal, négyesben róttuk Szeged utcáit, hogy mindent beszerezzünk az ünnepekre, és még arról is megfontolt közös döntést hoztunk, hogy abban az évben a zselés mellett még milyen ízű szaloncukor lógjon a fáról. (Fontos szempont volt a cukorpapír színe is, mert hát az mégiscsak teljesen meghatározza aztán a karácsonyfánk alaphangulatát.J) 23-án este együtt néztük az esti filmet, közben anya és én hímzőfonálból akasztókat csomózgattunk a szaloncukrokra – hogy másnap már csak fel kelljen lógatni őket a fára –, apukám pedig komoly küzdelmet vívott, hogy kibogozza az égősorokat és egyesével ellenőrizze, vajon melyik kis színes, csúcsos izzó mondta be az unalmast, ami miatt az összes többi is sötéten lapít. A végén csak meglett mindig a „bűnös”, és felragyogtak – egyelőre még csak a szőnyegen – a karácsony fényei, de én már akkor azt éreztem, hogy ennél egyszerűen nincs szebb dolog a földön! Másnap apa becibálta reggel a fát a „nagyszobába”, és nekiláttunk a díszítésnek: először az égők, aztán a szaloncukor, a díszek, a gömbök, és a legvégén a csillogó, szőrös girlandok. Anya a konyhából felügyelte a díszítési munkálatokat, mert közben sürgött-forgott, készült ebédre az elmaradhatatlan guba. Nem volt feszültség, nem volt kapkodás – legalábbis én nem éreztem belőle semmit.

Soha nem kérdeztem a szüleimet, pedig lassan tudnom kéne, hogy mi volt a titkuk? Hogyan kell tökéletes karácsonyt teremteni? Minden vágyam az volt, hogy én is ezt adjam a gyerekeimnek. De amióta anya lettem, bármennyire is igyekszem előre dolgozni, az utolsó pillanatban mégis mindig rám omlik a karácsony és maga alá temet. Amikor kifakadok, és Palkó persze rögtön felment – de hát hiszen kicsi gyerekeink vannak, mellettük nem olyan egyszerű mindent összehozni –, akkor érkezik a kegyelemdöfés: egy szépen fényelt, mosolygós képüzenet valamelyik hasonlóan kisgyerekes barátnőmtől, ahol jól láthatóan már 24-én reggel áll a csodásan feldíszített fa, a gyerekek ünneplőben, az ajándékok bemasnizva, felstócolva a háttérben. Nekik valahogy mégis sikerült.  

Idénre végre megfejtettem: a tökéletes karácsony ugyanolyan illúzió, mint a tökéletes anyaság. Mindig lesz olyan a környezetedben, aki mindent sokkal szebben, jobban, tökéletesebben csinál, és ha beledöglesz is, hogy nálatok is minden kifogástalanul sikerüljön, akkor is mindig azt fogod érezni, hogy lehetett volna még szebben, még jobban, még tökéletesebben. És igen, tudom, hogy az ünnep nem a külsőségeitől lesz az, ami, hanem attól, amit a felmasnizott keretekbe beletöltünk, én valahogy mégis nehezen engedem el azt a kicsit már kopottas képet gyerekkorom tökéletes karácsonyairól.

De mi van akkor, ha csak én gondolom, hogy ezek az ünnepek makulátlanok voltak? Mi van akkor, ha ezek a karácsonyok is pont olyan tökéletlenül voltak tökéletesek, mint a mieink? Lehet, hogy anyukám is éjszakázott azért, hogy minden ajándék be legyen csomagolva? Lehet, hogy azt érezte, kis híjján megbolondul a konyhában, mire mindent elkészít? Lehet, hogy veszekedtek is apukámmal értelmetlen butaságokon a szeretet ünnepén? Lehet, hogy ez a normális? És ha ez mind nem lenne, nem is lenne akkora katarzis végre hátradőlni a kanapén Szenteste?

Most itt ülök egy 16 pontos teendő listával, amit még mindenképpen el kellene intéznem, amíg leszáll a csendes éj, de már most látom, hogy ha egy percet sem alszom, akkor se jutok a feléig sem. Úgyhogy most, első lépésként kihúzom a felét.

Sőt, lehet, hogy kidobom a francba az egész listát úgy, ahogy van.

Elvárások nélküli, a lehetőségekhez mérten feszültségmentes és csak annyira strapás és áldozatokkal teli, amennyi még jóleső –  én ilyen karácsonyt kívánok magamnak és nektek, kedves anyukák!

Nóri