2015. 05. 27.

Ha nem lenne egy tündéri kisfiam is, aki maga a megtestesült nyugalom és béke, biztosan magamra venném, és azt gondolnám, hogy én rontottam el valamit Micinél. Pontosabban ketten osztoznánk a felelősségen a férjemmel, mert Ő is velünk volt az első alkalmakkor, amikor Miciben kicsíráztak az orvostól való páni félelem magocskái. De még úgy is ártatlannak érzem magunkat, hogy tudom, a gyerek rettegése első körben abból táplálkozik, hogy a szülőn látja a rémületet: úristen, az én tökéletes kislányomat/kisfiamat meg fogják szúrni egy tűvel!!! Szerintem mi hideg profiként viselkedtünk, és nem csak látszatra, mert azon seperc alatt átlát minden baba, hanem őszinte meggyőződésből: igen, ez most rossz lesz egy picit, de sajnos nem megúszható, úgyhogy nagy levegő, és essünk túl rajta, pont. Vencivel soha nem is volt semmi gikszer, higgadtan, már-már kedélyesen nézelődik a vizsgálatok alatt, és eddig még a szurik után se tört el nála a mécses. Legutóbb konkrétan olyan jó kedve volt a rendelőben, hogy Doktor Úr meg is jegyezte: ha az injekció után is az arcába vigyorog, elküld minket valami vizsgálatra, mert az már nem normális. Hát ha vigyor nem is volt, de akkora előadás sem, mint amit Mici művésznő rendez minden egyes alkalommal, ha bárki bármilyen műszerrel közelít felé... Egy biztonsági szívultrahang vizsgálatról konkrétan eredmények nélkül kellett eljönnünk, mert az orvos csak széttárta a karját az őrjöngő gyerekem láttán, és mondta, hogy majd akkor jöjjünk vissza, ha nincs ekkora hiszti, mert egyszerűen nem hall semmit. Persze ő még nem tudja, hogy ilyen alkalom nem lesz...

A gyerekorvoshoz menet alapból minden méltóságomat kint hagyom a parkolóban, mert tudom, hogy Mici már a folyosón szirénázni kezd. Tisztában van vele, mi következik. És én meg is értem, mert tényleg borzasztó dolgok szoktak történni Doktor Úr rendelőjében: először is elővesz egy rettenetes CENTI-t!!! Hát még amit utána tesz vele... Te jó ég, még kimondani is szörnyűség... Inkább leírom: MEGMÉRI az ember fejkörfogatát, meg a mellkasát. És akkor ott van még az a hátborzongató eszköz, amire – figyelem! – RÁ KELL ÜLNI!!! Mérlegnek hívják, és Micinek már most a mumusa.  Mi lesz itt még 20-30 év múlva...? Elismerem, az nem lehet túl kellemes, amikor a hideg sztetoszkóppal tapogatják az embert mellkasát meg a hátát, de a hüppögős cirkuszt, ami ennek okán keletkezik, mégis egy pöttyet túlzásnak érzem.

Persze azért az őrület kellős közepén, ha igazán őszinte vagyok, iszonyat jól szórakozom, és valahol mélyen büszkén nyugtázom, hogy egyszerűen óriási fazon ez a csaj!J Ölelem a műsorozó Micit, és közben a válla fölött lemondóan összeröhögünk Doktor Úrral: az én lányom ma sem lesz könnyű eset. Doktor Úr egyébként nagyon kedves, mindig megnyugtat, hogy más gyerek is szokott ilyet, én meg igyekszem elhinni, mert úgy talán egy fokkal könnyebb, bár én magam nem vagyok ebben teljesen biztos, és csendben azt is megfogadom, hogy legközelebb tuti Palkó hozza a gyereket, vagy legalábbis kötelezem majd, hogy kísérjen el bennünket. (Ha úgy jön ki a lépés, el is szokott egyébként, úgyhogy ő sem ússza megJ) Orvos fejjel meg nem is értem, hogy lehet ezt bírni: hogy az ember tényleg annyira kedves, és igyekszik, és az esetek 90%-ában semmi fájdalmasat nem tesz, csak méricskél, nézeget, tapogat, kukucskál, és a válasz mindig undok elutasítás, kétségbeesett arcbazokogás, rugdosás, kapálózás... Persze. Mert ott van az a fránya 10%, ami viszont – jó, oké, ismerjük el – fájdalmas. Különösen az orvos-kisbeteg kapcsolat bimbózó szakaszában, amikor minden vizitre jut minimum egy védőoltás. (Inkább több...) És ennek ellenére Doktor Úr nem adja fel, és minden alkalommal fülig érő, őszinte mosollyal köszönt bennünket, és óriási haladásként könyveli el, hogy Mici a vizsgálatok után egyre rövidebb idő után jut el matrica üzemmódból a kisfelfedező fázisba, és veszi birtokba a játszósarkot a rendelő végében. Az igazi áttörés akkor következne el, ha a vizit végén Mici pecsételné le a recepteket is, de eddig még nem jutottunk el. Pedig Doktor Úr minden alkalommal felkínálja a lehetőséget, és legutóbb Micke már majdnem élt is vele. De csak majdnem. Az utolsó pillanatban huncut, szégyellős félmosollyal visszarántotta az ujját, amint hozzáért a stemplihez: na nehogy már Doktor Úr elbízza magát!

Oscar-díjat neki, de most azonnal!!! :-)