2015. 02. 04.

Köszönöm, hogy az első pillanattól kezdve olyan ösztönös magabiztossággal nyúlsz a gyerekeink után, hogy szemernyi kételyem sincs soha, hogy meg tudsz oldani velük kapcsolatban bármilyen helyzetet! Bár gyorsan átpasszolod őket, ha a kelleténél szagosabb a pelus, de azért ha magatok vagytok, akár az autó hátsó ülésén is ki tudod takarítani bármelyiket a „nyakigkakiból” (Bizonyított tény! :-))

Köszönöm, hogy a lányunk mindig tündérkirálylánynak érezheti magát, ha veled van, és nem csak azért, mert a tenyereden hordozod, hanem mert annak is öltözteted, ha végre szabad kezet kapsz. Még akkor is, ha december közepén, a mínusz tízben az egyik – szekrényből már régen kiszelektált, de elcsomagolásra váró – nyári ruhát „téliesíted” pulcsival, vastag harisnyával... Talán ez lehet az oka, hogy olyan túl gyakran azért mégsem kapsz szabad kezet:-)

Köszönöm, hogy a gyereknevelés kőbe vésett, divatjamúlt, ősrégi szabályait felülvizsgálod, sőt megújítod, ha a modern kor, vagy az ésszerűség mást diktál, és például a bundás téli cipőbe nem adsz zoknit a gyerek lábára, mert hát az eleve bundás, minek még a zokni is??? (Hát de tényleg... ugyan minek???:-o)

Köszönöm, hogy sosem hátrálsz meg a váratlan kihívásoktól, és például amikor megkérlek, hogy copfozd össze a lányunk haját, nem dobod vissza a feladatot, hanem megküzdesz Mici rakoncátlan fürtjeivel egy Hello Kitty-s hajkefével a kezedben – ilyenkor vagy egyébként a legszexibb:-) – és csak akkor kérsz segítséget, amikor egyszer már sikerült ráhurkolnod a gumit, de nem tudod, hogyan kell tovább... (?!??!???)

Köszönöm, hogy egy percig sem kell aggódnom amiatt, hogy pótolhatatlan vagyok-e, ami persze néha jól esne az embernek, de amikor a lelkiismeret-furdalás démonaival küzdök, mert éppen nem tudok otthon lenni, ez az egyetlen fegyverem: a tudat, hogy nélkülem is istenien szórakoznak az apjukkal, hiányérzet nélkül!

Köszönöm például, hogy fáradhatatlanul ugrálsz a trambulinban, és végzel olyan akrobata mutatványokat a gyerekeinkkel, hogy én már a kezdő mozdulattól nem merek odanézni, és csak sápítozom, ha mégis elcsípem... De a vége mindig az, hogy a gyerekeink annyira gurgulázva nevetnek, hogy nincs szívem korlátokat szabni. Esetleg csak remegő hangon kérni, könyörögni...

Köszönöm, hogy hezitálás nélkül mindent alárendelsz nekik, hogy engeded akár azt is, hogy a kislányunk játszótérnek használja az egész testedet: hogy kis dundi ujjaival cibálja a szemhéjadat, tépkedje a karodon a szőrt, amikor azt szeretné, hogy ébredj már fel, sőt, telefirkálhatja alkoholos filccel a hasadat is, amit persze lehetetlen lemosni, ezért így indulsz munkába, az inged alatt a titkos „bélyeggel”, amiről csak a beavatottak tudhatnak:-)

Köszönöm, hogy annyira szórakoztatóan mesélsz este a kislányunknak, hogy legszívesebben én is mindig odakuporodnék melléd, és csak hallgatnám a felturbózott sztorikat, mert olyan viccesek!

Köszönöm, hogy egyedül is simán elbírsz mindkét gyerekkel, és amikor önállóan megfürdeted őket, maximum annyi gikszer csúszik a dologba, hogy egész véletlenül a saját, felnőtt samponoddal mosod meg a fiunk fejét, aki valóban kicsit nyűgösebben viselte az esti fürdetést a szokásosnál, de annyira azért nem, hogy előbb gyanút fogj... (Nekem tűnt fel, mikor bezuhantam az altatásra, hogy az én kis Vencel hercegem ma este még „férfiasabb”, mint szokott. Rövid nyomozás és szagolgatás után leesett, hogy miért:-))

Köszönöm, hogy kiállsz mellettem, ha hiszti van az orrszívás miatt, még akkor is, ha nem túl meggyőzően, és csak a kérésemre teszed, mert nem hagynád, hogy egyedül vigyem el a balhét! (Ez tényleg nagyon sokat jelent!)

De a legfontosabb: köszönöm, hogy megmutatod a gyerekeinknek, hogy milyen az élet vagányabb, szabadabb, önfeledtebb, lázadóbb oldala, amit tőlem, aggódós anyukától sosem kapnának meg. És köszönöm, hogy minden nap láthatom a szemedben azt a büszke, érzékeny, gondoskodó csillogást, ami csak akkor jön elő, amikor velük vagy, de akkor aztán folyamatosan ott ragyog...

Köszönöm neked, és köszönjük nektek, apukák, hogy vagytok!!!