2016. 01. 20. 

Még meg sem születnek a gyerekeink, már akkor dolgunk van a jövőjükkel: nevet kell választanunk nekik egy életre. Minden szülő próbálja megérezni, hogy milyen karakterű lesz a kisbabája, de már látnunk kell őket felnőttként is, hiszen ezzel a névvel futnak majd be hatalmas karriert, és ezzel a névvel élik majd a napjaikat nyugdíjas korukban is. (Figyelem, biztonsági öveket bekötni, súlyosan csapongó utazás következik a nem túl távoli jövőbe...) Mi is olyan nevet kerestünk, ami előtt jól mutat a professzori és a doktori cím: Prof. Dr. Nánási Mici és Prof. Dr. Nánási Vencel, de ugyanakkor a művészi karrierjüket is maximálisan kiszolgálja. Mert természetesen ilyen is lesz nekik, mindkettőnek, és ez nem egy vagy-vagy, hanem párhuzamosan fut a tudományos karrierrel. Micit ugyan döntés elé állítja az élet, és bár ígéretes ifjú balerina, mestere könnyeit törölgetve bocsátja útnak egy megható búcsú előadás után – vastaps, rózsacsokrok, Hattyúk tava, Mici mint Odette – a Táncművészeti Főiskola kapujában, mert belátja, hogy az agysebészi pálya mellett, már nem marad elég idő a próbákra és az előadásokra. A kórházban életeket ment nap mint nap, és persze publikál külföldi orvosi szaklapokba is rendszeresen. Emellett már csak annyi fér bele Mici életébe, hogy néha-néha bevállal egy-egy smink- és maszkmesteri munkát, leginkább önmaga szórakoztatására, lazítás képpen. De mivel az anyjától örökölt maximalizmusa nem engedi, hogy ne a legjobb legyen ebben is, Mici lesz az, akinek az oldalán végre eljuthatok egyszer az Oscar-gálára. Én büszkén csillogó szemű, jól karban tartott hatvanasként lépkedek majd mellette a vörös szőnyegen, ő viszont sugárzó harmincas dívként vonul egy megkapó türkiz estélyiben. Összesúgnak a háta mögött, mert nem értik, ki ez a varázslatos színésznő, és vajon melyik filmben játszott? Aztán mikor átveszi a legjobb maszkért járó arany szobrot, már minden világossá válik, de azért Quentin Tarantino csak leszólítja az afterpartyn, és térden állva könyörög – nyolcvanegynehány éves akkor már a kisöreg;-) – hogy vállaljon el egy epizódszerepet élete utolsó filmrendezésében. Micinek megfordul a fejében, hogy igent mondjon, hiszen az édesanyjához hasonlóan, ő is tagja lesz a helyi amatőr színjátszó körnek még tinikorában, de aztán eszébe jutnak a betegei, akik így is nélkülözni kényszerülnek őt napokig az amerikai utazás miatt.

Mici első maszkos munkája

Így ő aztán repül is haza a másnap reggeli géppel, én viszont maradok még a kontinensen, hogy meglátogassam Vencit Washingtonban. Évek óta itt él, a Nasa-nál dolgozik, atomfizikus. (Igen, tudom, ne is mondjátok. Ők ketten annyira kegyetlenül okosak, hogy együtt mindig meggyilkolják az összes karácsonyi Scrabble, Póker és Römi partyt már 12/13 éves koruktól kezdve...) Vencel a Harvardra jár majd, és sokáig önkéntes tűzoltóként dolgozik a tanulmányai mellett. Meg természetesen modellként, mert annyira piszkosul jóképű. Épp egy cambridge-i tűzesethez vonulnak ki, amikor felfedezi az ügynöke, az a pasi, aki annak idején David Beckham reklámszerződéseit is intézte. Megkérdezi tőle, hogy van-e modell portfóliója, mire Venci szerényen csak annyit mond, hogy az éppen nincs, de családi fotókat szívesen mutat, amiket az édesapja készített róla. Az ügynök persze dob egy hátast a képektől, Venci pedig máris a Vogue-ban találja magát. De amikor felveszik a Nasa-hoz búcsút mond a divatszakmának és a tűzeseteknek is félig-meddig a felesége unszolására, aki nyilván legalább annyira félti majd őt, mint én... (Thank you, Nicole!) Egyébként Nicole-lal is egy tűzesetnél lobban lángra a szívük, Vencel menti ki a rémült lányt egy égő ház nyolcadik emeletéről. Visszatérve az atomfizikához, Vencel a Nasa-nál is komoly válaszút elé kerül majd, mert döntenie kell, hogy az elméleti vagy a gyakorlati űrhajózásban kamatoztassa-e a tudását? De végül itt is Nicole győz, és Venci marad a földön, az űrhajók iránti szenvedélyét pedig kiéli a műalkotásaiban, hiszen maketteket, szobrokat készít majd, amelyeket ki is állítanak először a Nasa központi épületének az aulájában, majd a washingtoni Nemzeti Művészeti Galériában.

Kész. Íme a terv. Tizedmásodpercek alatt cikázik át a fejemen ezer különböző verzióban nap mint nap, ahányszor csak figyelem őket babázás, legózás közben. Nekünk Palkóval már csak annyi feladatunk van, hogy minden feltételt előteremtsünk bármerre is indulnak, és pakoljuk vadul azokat a köveket, hogy időben készen legyen az út, amin az álmaik felé roboghatnak lobogó hajjal.

Ha rájuk nézek, mindig látom a jövőt.

Most már csak azt lenne jó kitalálni, hogy mi legyen a holnap esti vacsora.

Nóri