2014. május 14.

Egy anyuka ilyenkor óhatatlanul is összegez: eddig jól csináltam? Ugye nem rontottam el máris valamit, amit majd felnőtt fejjel egy pszichológus kanapéján fekve kotornak elő a mélyből, Mici és egy komoly tekintetű, bozontos, szemüveges terapeuta...? „Amikor anyukám fél éves koromban megpróbálta belém tömni a sütőtököt...” – vagy valami hasonló. Talán sose fogom megtudni. De az biztos, hogy az elmúlt 365 napban sokkal több dolgot tanultam a kislányomról, magamról, az életről, mint az előző cirka 30 év alatt összesen.

És már tisztán látszik, hogy a következő 12 hónapban sem fogunk sokat unatkozni...

Mostanában (is) a napjaink a fejlesztés jegyében telnek: Mici egyensúlyérzékével egyenes arányban fejlődnek az én reflexeim és az önuralmam is. Ez utóbbiból nagy koncentrációval igyekszem összegyűjteni minél többet, hogy eltaláljam az utolsó utáni pillanatot, amikor viszont már tényleg át kell kapcsolnom bio-védőháló üzemmódba, és elkapni, leszedni, kivenni, amit ki kell, de közben mégis engedni amennyire csak lehet, hogy ez a kis búgócsiga felfedezze a világot. Mintha egy videojáték közepén lennék folyamatosan, ahol olyan megoldandó feladatokat kapok, mint például hogy mikor van az a pont, amikor már ki kell szednem azt a hangyát a gyerek kezéből, mert a következő mozdulattal tuti bekapja? (Nagy dráma persze nem lesz belőle, de azért mégis jobban örülnék, ha más formában vinnénk be a szervezetébe a szükséges mennyiségű állati fehérjét...) Kivegyem-e Mici szájából Szonja barátnője mutatóujját, aki csak gyanútlanul nyúlkál, mert az olyan érdekes, Micinek viszont már 8 foga van...? Hogyan értessem meg vele, hogy bár logikusnak tűnik, a franciaágyunkról mégsem fejjel előre kell lejönni? Meddig engedjem húzogatni ki meg be a komódfiókokat tudva, hogy egyszer csak rácsukja valamelyiket a kezére? Hány lépcsőfok után kell szoros emberfogásban felzárkóznom Mici mögé, amikor már látható az arcán az a letörölhetetlen elszántság, hogy Ő márpedig meghódítja kis otthonunk Mount Everestjét? (És naná, hogy meg is teszi.) Hosszasan sorolhatnám. És mondanom sem kell, ha bármikor hibázom, persze azonnal ott a kis kék folt napokig például a homloka közepén mementónak: bizony-bizony, anya nem kapott el időben...

Beszélgetünk is sokszor mostanság. Imádom hallgatni a kínaival kevert babahalandzsát, ahogy Mici nagy meggyőződéssel és lendülettel darálja, hogy mik történtek például az éjszaka, hogyan lenne jó átrendezni a könyveket a nappaliban, milyen meglátásai vannak a magyar gazdaságról és úgy általában a világbékéről. Olyan határozottan és ellentmondást nem tűrően képes mesélni és mesélni, hogy néha én érzem magam hülyén, hogy egy kukkot se értek az egészből. (Talán a mandarin nyelvjárás miatt lehet...)

Azt azonban szerencsére mindig jól értem, amikor hirtelen felém fordul, huncutul elmosolyodik, és egy hosszan elnyújtott „áááááááá”-hang kíséretében bekapja az orromat. Finoman meg is harapdálja, csak hogy biztos lehessek benne, mennyire szeret. Mert valamiért Micinél ez egyértelműen ennek a jele. És ráadásul a lehető legváratlanabb helyeken és szituációkban tör rá a szeretetömlés: parkolóházban, öltözés közben, a játszótéren, étteremben, orvosi rendelőben, bárhol és bármikor. Ilyenkor megáll az idő, és mindegy mit csináltam előtte vagy mit fogok utána, mert az a pár perc csak rólunk szól. Ilyenkor én vagyok a legboldogabb anyuka a világon! És egyben a legnyálasabb is... :-)

Nóri és Mici