Tegnap délután a lányom elém állt egy papírral, és azt kérte, írjam rá, hogy „FOGLALT”. Kicsit később módosította a kérést: „FOGLALT VAGYOK”. Tollat is mellékelt hozzá, rózsaszínűt, és abban is a segítségemet kérte, hogy ragasztó kerüljön a figyelmeztető jelzésre.
Mondhattam volna ezer dolgot, de nem akartam ellenkezni. Nem is tudtam volna, mert az a rengeteg féle érzés, ami hirtelen elöntött, szabályosan odaszögezett a székhez.
Büszkeség. Igen, az volt bennem egy nagy adag. Meg szórakoztatott is a jelenet piszkosul. Ez az egész mennyire „micis” már megint... Még nincs 5 éves, honnan a fenéből szed ilyeneket? Ugyanakkor hirtelen meg is ijedtem: máris? Máris itt tartunk? Még 5 éves sincs! És már magára zárja az ajtót? Erre még egyáltalán nem voltam felkészülve...
Itt áll előttem. 110 cm. És már megfogalmazódott a vágya arra, hogy megteremtse a saját kis privát szféráját. Ez az akarat mindenképpen tiszteletet érdemel.
Úgyhogy körmölni kezdtem, és közben átkukucskáltam Mici válla fölött a férjemre, hogy veszi-e, érzi-e, mi történik épp ebben a pillanatban?
Venci a nappali közepén tolja a szokásos műsort: mindenféle falakat, akadályokat emel a Duplo-kockákból, hogy aztán egy perccel később tövig rombolja őket egy száguldó kisautóval, hangos, nyál-fröccsenős berregés közepette. A 15 hónappal idősebb lányom meg épp kamaszodni kezd. Mi van?!
Gépiesen elkészítem az egyszerű feliratot. Mici egy pillanatra fennakad a tényen, hogy ő maga sem tudja elolvasni, mi van a papírlapon, akkor az öccse, vajon, hogy fogja megérteni, mi az üzenet? De aztán egy vállrándítással átlendül ezen a problémán, fölviharzik az emeletre, kibiggyeszti a táblát, és magára csukja az ajtót.
Venci mellé kuporodom, beszállok én is a Duplo-építős-rombolós játékba, de közben ezerrel fülelek, hátha kiderül, mi történik odafent a lezárt övezetben. De semmi komoly, árulkodó nesz. Mici valószínűleg a babáival szöszöl.
Aztán egyszer csak nyílik az ajtó... Majd be is csukódik. És megint ki, és be. Mintha a „kiskamasz” csalódott lenne, hogy mindenki ennyire tiszteletben tartotta a „foglalt”-jelzést. Mert a játék mégis csak úgy lett volna igazi, ha mindenki, de leginkább az öccse többször is ellenőrzi, hogy ő hozzá épp nem lehet bemenni, mert nagyon fontos, titkos dolga van... Cseresznye szempár pislog ránk a lépcsőkorlát mögül. Úgy tűnik, Mici megunta az önállóságot. Közelebb somfordál, és egy perc múlva már az ölemben dorombol: megint az én fürtös kisbabám...
Venci ismét egyenrangú játszópajtás lesz, akivel remekül lehet a Duplo-kockákból építeni, és rombolni, építeni és rombolni fél délutánon át, ahogy teszi ezt minden kísérletező kisgyerek, aki még nagyon, nagyon, nagyon messze van a kamaszkortól...
Van még legalább 5 évem.
Ugye...?