2015. 10. 28.

Már tudósítottam itt nektek korábban a gyerekeink „közös szoba”-projektjéről, ami lassan két hónapja dübörög:-)  Mici kiszabadult a rácsok mögül, mert lecseréltük az ágyát egy komolyabb, nagylányos fekvőhelyre, ezzel pedig új és ismeretlen világ tárult fel előttünk: újra kellett tanulni az altatást, és teljesen átszervezni az esti rituálékat. Az csak egy dolog, hogy sokkal keményebb alkudozásokba kell belemenni a mesék darabszámát illetően – és mindezt úgy, hogy ne ébresszük fel a másik kis szuszogót, de ráadásul 3-szor annyi időt vesz igénybe az altatás, mint korábban, és ha hozzátesszük, hogy én szinte mindig bele is alszom, akkor még magasabbra ugrik a szorzó. Szóval strapás, hosszadalmas, fárasztó, de meg kell mondanom, hogy a rácsos ágy közel sem volt ennyire szórakoztató: régen elmondtam egy mesét, betettem Mickót a helyére, aki innen már átvette az ügyintézést, és elaltatta magát. Ha meg is ébredt éjszaka, konstatálta a kereteket, átfordult a másik oldalára és aludt tovább, legalábbis az esetek nagy részében. Most viszont lekászálódik az ágyról, és kijön a szobából, ha valami nem úgy van, ahogyan szeretné. Tehát csak úgy lehet otthagyni őt, ha már teljesen és totálisan alszik. (Nem, akkor még nem lehet kijönni, amikor már hihetően belassult légzésszámmal etet legalább 5 perce, de amint megmozdulsz, kipattan a szeme, hogy ellenőrizze, ott vagy-e még...) Szerencsére rendszer még nem lett belőle, de azért hogy, hogy nem, mindig akad valami nyomós indok, ami miatt fel lehet kelni... Például azért, mert „Anya/apa, csak látni akartalak”. Vagy „Anya/apa, én már eleget aludtam” – másfél órás mese-procedúra után fél órával éjféltájban...

A rácsok eltűnésével az anyuka-szuperképességek is tovább finomodnak: most már nem azt kell meghallani a bébiőrből az éjszaka közepén, hogy sír a gyerek, hanem azt, hogy matat, motoszkál, esetleg csendben kimászik az ágyból, ilyesmik. Az érzékeim alvás közben is kihegyezve – és most már nem csak a bébiőr felvillanó fényére, néma sistergésére, hanem a szobánkhoz vezető közlekedő padlódeszka-reccsenésére is azonnal ugrom. Tegnap éjszaka már hangosan fel kellett röhögnöm magamon. Na jó, nem teljes erővel, csak olyan finoman, mert hát mégis csak alszanak a gyerekek (vagy nem...), de tényleg annyira vicces volt, ahogy a bébiőr első nyekkenésére pattantam, mintha az életem múlna rajta, hogy időben odaérek-e a gyerekszobába. Persze önmagában nem az a tény volt poénos, hogy éjjel fél 3-kor szaladgálnom kell – mert ezen azért nem szórakoztam annyira jól –, hanem az, hogy minden bizonnyal megdöntöttem a saját egyéni, gyorsasági rekordomat. Juhhej!!! Persze Mici gyakran segít nekem, és már tudom, mire számíthatok, mert a bébiőrön keresztül kihallgathatom, ahogy gondosan briefeli a kisöccsét: „Venci, te most itt maradsz – hova is menne a rácsos ágyból...?;-) –, én megyek, megkeresem Anyát, ne sírjál, jó?” Erre végszóra benyitok, a kislányom rám nevet, és leszúr, hogy menjek csak szépen vissza az ágyikómba – ezt ő mondja így –, mert különben nem tud megkeresni.

Eddig egyetlen éjszaka volt a rácsok eltüntetése óta, amikor teljesen csődöt mondtak a szuperképességeim... Ez volt az az éjjel, amikor hiába volt a fejem mellett a felhangosított bébiőr, nem ébredtem fel arra, hogy Mici kisétál a szobából, leül a lépcsőfeljáró tetejére – van gyerekzsilip, még mielőtt kérdeznétek, és nekiáll hangosan dumálgatni mindenfélét. Anyukám pont nálunk volt, a földszinten aludt, és ő persze azonnal meghallotta a gyerekhangokat, de csak akkor vált gyanússá neki is, amikor már jó ideje követte a monológot, de egyáltalán nem hallott felnőtthangot is kiszűrődni a hajnali csiripelés mellé. Sírás nem volt, ezért is nem esett le neki se rögtön, de pár perccel később már inkább felkelt megnézni mi is történik. Kis Micikém ott kuksolt a félhomályban, és nagyon mondta a magáét, valószínűleg színeset, valóságosat, intenzívet álmodott előtte, és még benne maradt egy pár percig. De aztán nagyon megörült a nagymamájának, aki természetesen észlelte, hogy ő van egyedül talpon, és bár próbált engem is felébreszteni, egyáltalán nem sikerült neki... (???) Úgyhogy inkább nekiállt, hogy valahogyan visszaaltassa az unokáját. Mici persze nem hagyta magát, engem szeretett volna, így aztán anyukámnak nem maradt más választása, és behozta őt a hálószobánkba...

Arra ébredtem, hogy bújtatja be mellém Mickót az ágyunkba... Teljesen szürreális és váratlan kép volt ez. Mi történt? Hogy került Mici ide? Hogy lehet, hogy én ebből az egészből nem hallottam semmit? Hova lett a híres hallásom? Csupa olyan kérdés, amire azóta is csak egyetlen magyarázatot találtam: minden anyuka újra gyerek lesz, ha a saját anyukája közelében van. Ösztönösen és tudat alatt elenged minden felelősséget, és minden szuperképességet. Én is újra kislány voltam. Ártatlan, gondtalan 6 éves, aki hercegnőkről és tündérekről álmodik, miközben szorosan öleli a kedvenc kabaláját.

Így hát átfordultam a másik oldalamra, megöleltem az én kis szuszogó plüssnyuszimat, és úgy aludtam tovább, mint ha soha nem érne véget ez a puha paplanos éjszaka.