#1
Oviba indulunk, a frissen szobatisztaságra nevelt Venci már a kocsi mellett áll.
- Anya, pisilnem kell!
- ... (Épp zárom a bejárati ajtót. Nagy levegő, magamra erőltetett nyugalom...) Szorítsad Venci, mindjárt ott vagyok!
Ebben a pillanatban átfut rajtam a balsejtelem:
- Venci, már bepisiltél?!
- Neeeem!
És a terpesztett kis lába között terülő méretes tócsából induló csendes patakocska békéje mintha csak szándékosan ellenpontozná a kitörni készülő vulkánt az agyam helyén. De mivel tudatos szülő vagyok, és nem szeretnék görcsöket plántálni imádott kicsifiam formálódó pszichéjébe, csak annyit rebegek:
- Semmi baj, Bogaram...
(Visszamegy, levetkőztet, lemosdat, felöltöztet, cipőt szárít, újraindul.)
#2
Este pofátlanul kései órán próbálok véget vetni a végeláthatatlan játéknak.
- Mici, indulunk fürdeni.
- De anya, még meg kell varrnunk azt a ruhát a Barbie-nak!
- Kicsikém, ne viccelj, ma már nem fogunk nekiállni ruhát varrni.
- De aaaanya! Még össze kell raknunk a hintót, hogy azzal menjenek a babák a bálba.
- Mici, ma nincs több játék. Majd holnap.
- Aaaaanya, de ma még építeni kell egy kastélyt a Legoból, hogy beköltözhessen minden hercegnő.
- Mici...
- Anya, még csak ennyi percet! – mutatja imádnivalóan girbegurba kis ujjaival.
- Mici, nem.
- Jóóó, akkor csak fessél nekem egy hercegnőt, amit kiszínezhetek.
- ...
#3
- Hol van a piros versenyautóm?
- Vencike, nem tudom. Melyik autó? Van vagy száz...
- Hát a piiiros!
- De mégis melyik piros? Abból is van vagy negyven!
- Hát a piiiiros!
- Hol játszottál vele?
- Nem tudom.
- Keresd meg, Venci, nem tudom, melyiket akarod!
- Neeeeem! Te keresd meg!
- ...
#4
- Ugye nem borítottátok bele a vízbe az egész tusfürdőt, amit ma vettem...?
- ...
- ...
Csak néhány azok közül a bizonyos párbeszédek közül... Mici és Venci: nem ismerek senkit a földön, akiket ennyire tudok szeretni, és akik miatt ennyire a plafonra tudok kerülni egyetlen másodperc alatt. És esküszöm, szerintem én még aránylag higgadtan és nyugodtan viselem az idegrendszerem ellen irányuló kitartó támadásokat. A legtöbb, amit a gyerekeim hallhatnak tőlem, az egy kétségbeesett, ég felé küldött „ahhhhhhh” vagy „grrrrrhhhhh”. Emeltebb hangon beszéltem már, igen, de kiabálni, na azt még talán soha. Egészen a múlt hétig.
Az egyik este elszakadt nálam a cérna. Azt hiszem, ezúttal sem voltam extrán durva, se hangos, se agresszív, de magamhoz képest váratlanul és hevesen csattantam fel, az biztos. Onnan tudom, hogy megláttam a gyerekeim szemében a riadt csillanást, amit soha, de soha nem szerettem volna látni. Különösen nem úgy, hogy ez a pupillatágító, gyomorszorító érzés miattam költözött oda. Mici kétségbeesetten az apjára nézett, és megkérte, hogy ma mégis inkább ő meséljen neki elalvásnál. (Persze, ne ez a fura, bolond, kiabálós fúria.) Apa bezzegapa lesz, mindennél kedvesebb, megértőbb, nyugodtabb. Ellenpontozza a dühöngő őrültet, és ugyan elhangzik azért, hogy „anyának igaza van”, de ez ebben a stádiumban már senkit sem érdekel. Apa a sztár. Anya megsemmisül. A szégyenérzettől és a dühtől – most már magamra – kicsi leszek és jelentéktelen. Venci szerencsére még így is engem akar, olvasok neki, de hallom magam kívülről, rezignált és fásult a hangom. Összebújunk, ölelem, akarom, hogy tudja, nagyon szeretem akkor is, ha néha kiabálok vele. Magyarázom a bizonyítványt. Olyan jó lenne, ha nem kellene idáig eljutnunk soha-soha-soha. Amíg türelmesen várakozom a bágyadt félhomályban, hogy kisfiam szuszogása felvegye a nyugodt, alvós ritmusát, van időm elmélkedni, hogyan is jutottunk/jutottam ma idáig. Együtt voltunk napközben, együtt voltunk délután, együtt voltunk este. Ez még önmagában nem lenne elég indok, bár el kell ismernem, hogy hosszú volt a nyár, és szerencsére nagyon intenzív, de amilyen klassz volt ez a tömény dózis a gyerekeimből, olyan jól esett az is, hogy a múlt héten elindult az ovi, és visszaállt minden az őszi kerékvágásba. A szeptember beköszöntével nálam is beindult az élet munkafronton. És itt lehet a kutya elásva. Ha úgy tudunk együtt lenni, hogy mindent félreteszek, nem zakatol a fejemben a 120 pontos teendőlistám, ha nem akarok percenként e-mailekre válaszolni, telefonálni, világot megváltani, ha csak úgy vagyok, és valóban velük vagyok, nem csak testben, akkor mindig olyan magától értetődő és nyugodt minden. Mici és Venci is érzik, hogy nem kell küzdeniük az osztatlan figyelmemért, és a világ legjobb, legsimulékonyabb gyerekei lesznek. Ma sem velük volt a baj, hanem velem. Fizikailag nekik adtam magam, de lélekben máshol jártam. És ahogy haladtunk előre az időben, egyre nőtt bennem a feszültség, hogy ma egyik funkciómban sem vagyok értékelhető: nem tudok se jó anya lenni, se hatékony munkagép. Itt rekedtem a kettő között, női szerepeim senkiföldjén, és ezzel két fronton is azt kell éreznem, hogy megbuktam. Magamra haragudtam. De velük veszekedtem.
Ma nem fenyegetett az a veszély, hogy belealudjak az altatásba. (Legalább ennyi...) Mire hangtalanul leosontam a lépcsőn, bezzegapa már a nappaliban várt. (És ebben nincs semmi negatív él, ne így értsétek! Isteni szerencse, hogy két szülőből általában legalább az egyik észnél van.)
- Sajnálom, hogy kijöttem a sodromból. – megyek a dolgok elébe, gondolván essünk túl rajta, jöjjön a szemrehányás, amiért elrontottam ezt a szép estét.
- Semmi baj – oldoz fel a lehető legnagyobb természetességgel a férjem, miközben magához húz és megölel. – Előfordul.
#szerencsésvagyok #ahelyemenvagyok #nórivagyok
Ui: És az indok, ami mindennél jobban ki tud készíteni: a SZÖTYMÖRGÉS. Remek kis önismereti utazás ez a gyereknevelés, és határozottan érzem a fejlődést, mert most már legalább meg tudom fogalmazni, hogy legtöbbször mi a problémám. Szötymörgés. Szívesen ízlelgetem, mert tényleg ez az első számú ellensége az én híresen nyúzható türelmemnek. Szötymörgés.