2016. július 20.

Hol vannak már azok a hóbortos nyarak és spontán utazások, amikor csak úgy gondoltunk egyet Palkóval, és egy szál bőrönddel neki mertünk vágni egy egész hétnek rögtön másnap a világ másik végén? Gyerekkel – pláne gyerekekkel – utazni már egy egészen más kategóriába sorolandó extrém sport. A felkészülés már hónapokkal korábban elindul, kezdve az úticél gondos kiválasztásával, a tökéletesen gyerekbarát szálláshely felkutatásán át a nagy fináléig – amely tulajdonképpen maga a verseny: a csomagolás. A tét: sikerül-e az utazás jellegéből adódó korlátokon belül – autó mérete, reptéri szabályok, bőröndöket cipelő kezek száma, stb. – becsomagolni mindent, de tényleg mindent, amitől a gyerekek otthon érezhetik magukat egy idegen helyen is. A módszerem tavaly óta nem változott, írtam is róla itt a blogon. És az a sunyi az egészben, hogy tényleg teljesen mindegy, hogy csak egy hosszú hétvégére utazunk haza a szüleimhez, vagy tíz napra Görögországba.

Míg mi felnőtt fejjel pont a változást élvezzük, Mici és Venci igényt tartanak a kedvenc játékaikra vagy a kedvenc nasijaikra. Képesek vagyunk egy fél bőrönd praktikus kiszerelésű kaját magunkkal vinni, nehogy az legyen a baj, hogy az a másik, amit külföldön lehet kapni, nem pontosan olyan ízű, illatú, stb. Egy másik családdal utaztunk együtt, és be kellett látnom, hogy Edina barátnőm sokkal profibban tolja ezt a dolgot (is), mert még itthoni kisvirslit is betett a gyerekeknek, biztos, ami tuti, én pedig a gyerekeim – mai napig minden helyzetben garantáltan rapid éhség és nyűgösség-elűző, ebből fakadóan tehát hivatalosan is életmentő kategóriába sorolt – gyümölcsös Pizsama Hamijából csomagoltam ipari mennyiséget.

Csomagolásnál arra is nagyon ügyelek, hogy az esti rituálék változatlan formában történhessenek meg egy távoli helyen is. Lehet, hogy ott aztán egészen másképpen alakul a forgatókönyv, de a lehetőség mindenképpen adott kell, hogy legyen. Az eggyel korábbi utazásunkkor még Mici saját paplan-párna szettjét is begyömöszöltem a nagybőröndbe, hogy biztosan nyugodt álma legyen a saját ágya nélkül is, de miután nem attól lett nyugodt álma, hogy a hercegnős ágyneműben aludt, hanem attól, hogy közöttünk – otthon az ő különbejáratú ágyikójában szokott – ezúttal ezzel már nem strapáltam magam.

Az idei legelvetemültebb húzásom egyértelműen Mici és Venci két műanyag kismotorjának kilogisztikázása volt az országból… Szoros volt a verseny a fullos gyurmázó-szett és a teljes Lego-készlet elszállításával, de végül is erre vagyok a legbüszkébb:-) (Most, hogy jobban belegondolok, csoda, hogy egyáltalán voltak nálunk ruhák…) Akinek a gyereke szintén imádja a száguldást, megérti, miért volt ez annyira kiemelt fontosságú ügy. Még a legnyűgösebb totyogósnak is felcsillan a szeme, ha megpillantja a fröccsöntő gyárak remekét, és hirtelen még a lába is kinő a semmiből, pedig már úgy tűnt, nincs is neki, hiszen cipelteti magát hosszú percek óta. De van! És boldogan használja is, méghozzá arra, hogy könnyedén és gyorsan eljusson vele például az apartmantól a tenger/medencepartig, ami óriási segítség, ha pluszban még egy 20 kilós strandtáskát is cipel az ember. (Na jó, lehet, hogy túlzok, és csak 10 kilós volt… :-)) Szóval napokig konzultáltunk róla a másik család logisztikai főnökével – tehát az anyukával :-) –, hogy hogyan is oldjuk meg ezt a motor-kérdést, és még mielőtt felvetnétek, igen, nekünk is eszünkbe jutott, hogy esetleg ott, a helyszínen is beruházhatunk a gyerekeknek egy-egy pár ezres járgányra. De képzeljétek, rövid közvélemény-kutatás után nagyon úgy tűnik, hogy ez a műanyag, gurulós remek egy igazi hungarikum!!! Mici unokatesóját, Pannikát például már a szomszédos Horvátországban is mindenki megbámulta pár éve, amint önfeledten le-föl száguldozott a parton, és irigykedve kérdezgették a szülőket, hogy ugyan hol vették ezt a csudamotort? Ezek után én nem mertem megkockáztatni, hogy nem visszük magunkkal, és jól is döntöttem, mert jelentem, Krétán sem láttunk sehol még csak hasonlót sem. A helyzetet bonyolítja, hogy az útitárs családban is van két gyerek, az tehát elképzelhetetlen lett volna, hogy nincs nálunk pont annyi motor, ahány potenciális motoros. Először futottam egy bátortalan kört a reptéren dolgozó nagyon kedves barátunknál, hogy ugyan érdeklődje már meg a légitársaságnál, hogy az egy dolog, hogy a babakocsit pluszban felvihetjük a gépre, de mi a helyzet a kismotorokkal…? Nem nézett nagyon hibbantnak… De annak ellenére maradtunk a biztosabb, bőröndös megoldásnál, hogy végül – nagyjából elnöki különengedéllyel – felvihettünk volna mondjuk egyet. Na de négyet…?

Palkónak el sem mertem mondani, hogy mindkét nagytáskánk vázát egy-egy szemeteszsákba csomagolt, műanyag jármű képezi, amelyeket aztán gondosan körbepakolgattam a zoknikkal, pólókkal, ingekkel, nadrágokkal… Csak akkor comig out-oltam a verdákkal, amikor már órák óta pörgött a fejemben a lista, és nagyon úgy tűnt, hogy tényleg semmi fontosat nem hagytam otthon! Életemben talán először! Győzelem!!! :-)

És miután az előkészületeknél mindent elkövettünk, hogy a távolban reprodukálni tudjuk az otthoni körülményeket, a célállomáson egy pillanat alatt kapcsolunk át nyaraló üzemmódba, hogy legálisan és szisztematikusan megszegjünk minden otthoni szabályt, és csináljunk mindent másként, mint ahogy egyébként szoktunk.

Altatás? Ágyban? Időben? Imádom nézni esténként a promenádokon keringőző babakocsikat, amelyek általában mosolyogva andalgó, apa és anya testben járó, de lélekben már nyaralósan romantikázó párokban végződnek. A kocsikban pedig csupa tátott szájjal, édesen alvó, a nyári naptól és az egész napi pancsolástól kidőlt, illatosra fürdetett, fagyifoltos kisgyerek.

Mi is mindent elkövettünk, hogy Mici és Venci élvezzék a nyaralás minden pillanatát: pancsoltunk, hajókáztunk, vízibicikliztünk, homokvárat építettünk, kagylót gyűjtöttünk, kirándultunk, szó szerint tömtük magunkba az élményeket.

És miután tényleg szuperül éreztük magunkat, tele friss impulzusokkal, hazatérve megkérdeztem Micit, hogy mi tetszett neki a legeslegjobban a nyaralásban.

 - Hát a Szonjus. – jött hezitálás nélkül a felelet… (Mici legjobb barátnője, akivel egyébként itthon is sülve-főve együtt van:-))

Rendben. Akkor, asszem, megbeszélem, az anyukájával, hogy mostantól mindenhova magunkkal visszük Őt is:-)