Hány éve lehetett...? Talán 20 is megvan már. Akkor csukódott be a fejünk felett a méretes papírdoboz kissé megtépázott teteje. Egy darabig még szűrődött be némi napfény az illesztések mentén, de aztán már az sem. Hát persze. A padláson amúgy sincs túl sok belőle, mégis honnan jutna be?
Szerintem még én viseltem a legjobban a helyzetet – a szőke plasztik bombázókhoz képest mindenképpen – pedig éveken keresztül én voltam ”A” nagybetűs baba, még a nevemet is úgy kaptam, hogy egy napon ünnepeljük a névnapunkat: július 11. Nóra, Lili. Talán azért is nem ért váratlanul ez a helyzet, mert a bedobozolódásunk előtti utolsó 5 évet is mozdulatlanul töltöttem már: üldögéltem a sarokban Gazsival, a plüssoroszlánnal, és mint a ráérő nyugdíjas nénik-bácsik, figyeltük, ahogy elszalad mellettünk az élet. Nóri felnőtt. És az öccse is. Tudtuk, hogy kelleni fog majd a hely, tudtuk, hogy ha ők elmennek, mi is költözünk – fel a padlásra.
Elég népes csapat verődött itt össze: csak a lego-brigád elfoglalt egymagában egy nagyobb tévés dobozt. Ők is velünk, az utolsó csapattal kerültek fel, és szerintem alapvetően nekik köszönhetjük, hogy a kemény mag, az abszolút kedvencek ilyen későn jutottak a polcokról a kartonpapírba: mert a legoval tényleg el-el bütyköltek mindketten az utolsó pillanatig.
Élesen tört be a fény, amikor egy határozott mozdulattal valaki feltépte a dobozunk tetejét. Olyan sokáig voltunk a sötétben... Kábultan próbálom összerakni a képet... Ki ez a bongyor kislány? A mozdulatok, a tekintet ismerős... Nóri is pontosan így nézett rám a kezdet kezdetén, mint ezek a melegbarna szemek... És a kisfiúval is azt érzem, hogy ismerjük egymást, pedig most találkoztunk először.
Aztán a kezébe vesz Ő. A tekintetünk összeér, és egy pillanatra minden olyan megint mint 30 évvel ezelőtt: Ő kislány lesz újra, én pedig a legeslegboldogabb baba, hogy Ő lehet az anyukám. Az egyik szemem fel is akad, annyira igyekszem élethűen pislogni Neki, persze lehet, hogy csak a meghatottság miatt van, mert azért az Ő szeme is párás, látom én... Megölelget, megszagolgat, érzem, hogy szeret, de már nem játszunk egymással.
Mici és Venci, az új barátaink, rövid áttekintés után rávetik magukat a lego-halomra, és építeni kezdenek. Hiába, a lego az lego volt 30 évvel ezelőtt is, és pontosan ugyanazt jelenti a mai gyerekeknek is. Persze jól emlékszem, annó még az volt a nagy szám, ha Nóri és az öccse minden kockával el tudott számolni az elsőként kapott lego házból, ami csak úgy derülhetett ki, ha hosszú órákon át összerakták az egész építményt a rongyosra forgatott útmutató füzet alapján. Na, az már biztosan nem menne. De néhány perc alatt így is elkészül egy autó és egy kisebb karám a paciknak, és a szorgos kezek nem pihennek, mohón fedezik fel az újabb és újabb kincseket a kupacban.
Boldog vagyok. Újra kellünk! Újra élünk!
Amikor a gyerekeid a te gyerekkori játékaiddal kezdenek játszani - na az egy óriási érzés. Ti átéltétek már?