2016. 03. 02. 

Kriszta barátnőm, – aki nem mellesleg Mici barátnője Tara anyukája – pár nappal ezelőtt szorgos munkába kezdett, hogy letudja azt a – saját bevallása szerint – potom másfél éves lemaradást, amit a kislánya babanaplóírásában felhalmozott. Babanapló írás... Fel a kezekkel: ki meddig jutott benne? Mindannyian nekikezdünk, ez nem is kérdés. Az első gyereknél legalábbis... A másodiknál már csak talán ajándékba landol nálunk egy-egy masnival átkötött bolti példány, ahol még igazán gondolkodni sem kell, csak kitölteni a táblázatokat, és válaszolni a megadott kérdésekre, de hát az már nem az igazi. Mondjuk ki: romantikus beszámoló helyett a nevezetes babatevékenységek nem túl izgalmas dátumgyűjteménye lesz belőle.

Kriszta barátnőm elszántsága egyszerűen bámulatra méltó, leginkább azért, mert érzett még magában kedvet és erőt, hogy nekiálljon ledarálni egy ekkora lemaradást. Nekem már esélyem sincs: Micinél minimum két és fél éves a hiány, Vencinél meg már neki se kezdtem, bár erre egyáltalán nem vagyok büszke...

Magam előtt is el kell ismernem, hogy nem vagyok eléggé pedáns és lelkiismeretes anyuka ebben a tekintetben. Vagy egyszerűen csak – és akkor most ezennel igyekszem kicsit felmenteni magam – az emlékek rendezgetésével töltött idő valami olyan luxus, ami mostanában nem igazán adatik meg nekem. Micinél még nagy lelkesedéssel lódultam neki a dolognak: albumba ragasztgattam a várandósságom minden momentumát, képekkel, orvosi jelentésekkel, az ominózus terhességi teszttel, fotókkal, történetekkel, stb. Aztán Mici születése után hirtelen megtorpant a projekt, és ha jól emlékszem, három hónapos korában szinte teljesen meg is rekedt. Azóta egy gyékény kosárkába halmozom a gyerekeimmel kapcsolatos mindenféle babanaplóba kívánkozó emléket: üdvözlőlapokat, orvosi papírokat és minden más lim-lomot, amelyek türelmesen várakoznak, hátha egyszer leszek szíves végre rendet vágni közöttük. Hát, nem tudom, leszek-e szíves valaha...

Azzal nyugtatom magam, hogy én már egy modern, digitális technológiával súlyosan fertőzött anyuka vagyok, és egyszerűen csak annyi történik, hogy nem analóg módszerekkel dokumentálom a gyerekeim életét, hanem az állandóan kéznél levő telefonommal. Indítottam egy jegyzetlapot a készülékben, és ide pötyögöm be, amint van mit: Vencinél újabb és újabb szavakat, Micinél már sztorikat, vicces elszólásokat. A napi fotóterméssel pedig tulajdonképpen egy fotónaplót vezetek, hiszen elég visszapörgetnem a képeket a mobilomon, és máris előttem van, hogy hol, mikor és mit csináltunk, mi volt rajtunk, hogyan mosolyogtunk, kik voltak még a közelünkben, stb. Talán így még pontosabb is a lenyomat a múltunkról, mint ha minden este akkurátusan naplót írnék a napi történésekről. Persze ezzel a felfoghatatlan méretű fényképhalommal is kell azért néha törődni: lementegetni, mappákba rendezgetni, a kedvenceket kinyomtatni és keretbe tenni, nehogy soha többet meg nem nyitott adathalmazként végezzék egy sötét al-al-almappa mélyén.

Meggyőzően hangzik, ugye...? De ne higgyetek nekem. Persze biztosan nagy élmény lesz majd Micinek és Vencinek felnőtt fejjel kutakodni a ’Gyerekkori képek’ folderben a családi merevlemezen. De semmi nem tudja helyettesíteni a tömény szeretettel átitatott papír tapintását. És semmi nem tudja visszaadni úgy a várakozás izgalmát, a túlcsorduló törődést és gondoskodást, mint egy masnival átkötött csodakönyv, amit a saját kezünkkel – de leginkább a szívünkkel szerkesztgetünk a gyerekeinknek. Minden érzésünk beleköltözik a hevenyészve letépett és beragasztott celluxdarabokba, a remegős kézzel körbevágott képekbe, a kézzel írott vallomásainkba. Minden anyai örömünk és aggodalmunk, amit egy-egy mosolygós fotó biztosan nem tud elmesélni.

És szerintem nem késő nekifogni még több éves elmaradással sem! Mert azok az érzések, élmények, amiket meg akarunk osztani Velük, a Micikkel és Vencikkel, 80 évesen is ugyanolyan élénken vibrálnak majd bennünk. Csak nagy levegővel neki kell állnunk, és kivezetni őket a papírra.

Én megkaptam harmincadik születésnapomra anyukámtól a saját csodakönyvemet, és már tudom milyen hatalmas élmény! Szóval lehet, hogy nem ma lesz – biztosan nem ma...J–,  és lehet, hogy nem is holnap, de mindenképpen tovább szövöm Mici és Vencel naplóját – nem csak így blogformában, hanem ollóval, ragasztóval, filctollakkal, képekkel, nagy masnival – ahogy az a nagykönyvben is meg van írva.J

Nóri