2016. május 25.

Jópofa emlékeim vannak saját gyerekkorom gyereknapjairól. Lufis, napsugaras, szabadban futkosós, vattacukros képek. Öcsémmel valahogy nem tartottuk annyira számon ezt az ünnepet, mint mondjuk az anyák napját, vagy a születésnapokat, mindig csak olyan váratlanul toppant be az életünkbe a felismerés, hogy ja, hát ez tulajdonképpen most a mi napunk! Nálunk nem volt divatban, hogy komolyabb ajándékozás kísérje a gyerekek ünnepét, de az tuti, hogy aznap könnyebben el tudtuk csalni a szüleinket strandolni egy kicsit, vagy mondjuk fagyizni a helyi cukiba. És a bónusz: kivételesen a szobánkban sem kellett katonás rendet rakni. Éljen-éljen a május!!! De tárgyi ajándékot, bemasnizott csomagokat, új játékot, könyvet, ilyesmit biztosan nem kaptunk csak azért, mert május utolsó vasárnapja van.

És most, hogy szülőként vagyok érintett, most is azt mondom, hogy nem, a mi gyerekeink sem érdemelnek újabb pónikát vagy szirénázós kisautót gyereknap alkalmából. Ezen a napon nem… De még mielőtt azt gondolnátok, hogy milyen normális, földi gondolkodású anyuka vagyok, lebuktatom magunkat: a Nánási gyerekeknél egyébként is szinte minden nap gyereknap van. Én komolyan igyekszem következetes lenni, de valahogy folyamatosan azon kapom magunkat, hogy bár nincs se szülinap, se karácsony, valahogy csak megvételre került a legújabb – gigantikus méretű – gyurmázós szett, mert mondjuk Mici ügyesen viselkedett a fogorvosnál, és a tavalyi szülinapra kapott babaház is inkább emlékeztet egy lelakott tömegszállásra, mert minimum 25 Barbie osztozik rajta. Bocs, pár napja Ken is beköltözött, csak hogy legyen herceg is a hercegnők mellé. Kent Mici öcsémtől és a barátnőjétől, Szabinától kapta a saját szülinapjukra, amit együtt tartottak a hétvégén. Igen, jól értitek, nem Mici volt az ünnepelt, de tulajdonképpen mindegy is, a lényeg, hogy a család legkisebb tagjainak mindig jár az ajándék. És félre ne értsétek, nem szeretném megfosztani őt ettől, mert közben látom a kis fején, hogy mennyire boldog a hercegével a kezében, csak közben folyamatosan azon morfondírozom, hogy mikor jön el a pont, amikor meg kell állítanunk ezt a folyamatot? Más kisgyerekkel is így van ez? Vagy csak mi rontottuk el máris iszonyatosan a dolgot?

Két hete ünnepeltük egyébként Mici szülinapját, és természetesen lehoztuk neki a csillagokat is az égről. Tavaly kapta a már korábban emlegetett beltéri babaházat, idén pedig egy kerti házikót. Nem kicsit. Mici háromévesen tehát ingatlantulajdonos lett. Jövőre mi következik…? Autó?! (Tudom, most mire gondoltok, de nem… Olyan verdát már tényleg biztosan nem veszünk neki!) A buli óta hegyekben állnak a játékok, olyanok is, amiket még ki sem bontott, és rengeteg olyan, amivel csak 5 percig volt türelme, figyelme foglalkozni, mert aztán jött a következő, az újabb – mondom, 5 perccel – szebb, nagyobb, érdekesebb. És hiszitek, hogy már az azóta eltelt időben is érkeztek apróságok a házhoz…? Csak mert éppen olyan szomorkás az időjárás, vagy végre szépen kisütött a nap.

Venci a bölcsiben

És akkor arról még nem is beszéltem, hogy Venci legalább annyi játékot zsákolt be a nővére szülinapjára, mint maga az ünnepelt. Annak ellenére, hogy Palkó például a saját apukájának megtiltotta, hogy ajándékot hozzon a tesónak is, hiszen a gyereknek meg kell tanulnia, hogy nem mindig ő van a középpontban. De mivel apósom volt az egyetlen, aki feltette ezt a kérdést, pontosabban ő volt az egyetlen, aki a férjemnek tette fel ezt a kérdést – mert én persze mindenkinek azt feleltem, hogy persze, miért ne kaphatna Venci is valami apróságot… –  szépen gyűltek az új autók az ő kupacában is. És engem megint csak a jószándék vezérelt: úgyis csak veszekedés lenne, ráadásul Venci még kicsi is ahhoz, hogy megértse, Mici miért, és ő miért nem.

És mi lett a vége? Micivel pár nappal ezelőtt egy hatalmas hiszti kíséretében távoztunk a barátnőjétől, akinek kivételesen volt egy olyan babája, ami az én lányomnak még nem. Persze az első adandó alkalommal össze is vesztek rajta. Mici szipogva ült az autóban hazafelé, és mikor már megnyugodott, mély fájdalommal a szemében, őszinte meggyőződéssel bevitte az övön aluli ütést: „Anya, nekem nincsenek olyan szép játékaim, mint a Szonjának…” Az én jól nevelt, nyugodt másodszülöttem pedig, akinek tényleg tudnia kellene, hogy mi az az osztozkodás, hiszen eleve arra tréningelte az élet, hogy van egy testvére is, na ő is bemutatkozott a múlt pénteki bölcsődei nyílt napon. Maga köré gyűjtötte az összes kiasutót, amit a csoportszobában talált, betrónolt a kupac közepére, és ha bárki megközelítette a területét, vércse hangon visítani kezdet, hogy „NEM”! És ha netán valaki ezek után még meg is merte érinteni az egyik lendkerekest, hát akkor ott azonnal vége lett a világnak. Próbáltam csitítani a krokodil könnyeket hullató Vencit, miközben persze égtem, mint a rongy a többi szülő előtt, akik a celebanyuka celebgyerekétől nyilván nem is vártak mást. Minden sztereotípiát kimerítettünk. A bölcsis nénik nyugtattak, hogy minden gyerek így kezdni, ne aggódjak, szeptemberig még bármi történhet, de én azért aggódom, mert tudom, hogy ludasak vagyunk a dologban.

Minden jel arra utal, hogy ezek a gyerekek bizony el vannak kényeztetve. A legnagyobb igyekezetünk ellenére is. Most azt próbálom megfejteni, hogy hol húzódik a határ a „mindent megadok neki, amit csak megadhatok, mert szülőként ez jön a zsigereimből” és az „elviselhetetlen, nyafka gyereket nevelek, aki mindent megkap, amit csak kiejt a száján” között. Meg azt, hogy hol van a pont, amikor tényleg el kell kezdenünk szigorúan következetesnek lenni, amikor már nem kifogás, hogy a gyerek még olyan kicsi, és ahonnan már komoly hatással lehetnek Mici és Venci személyiségfejlődésére az indokolatlan jutalmak.

Nem várom, hogy feloldozzatok. Komolyan. Az egyetlen, ami vigasztal, hogy ránk biztosan nem igaz, hogy a gyerekekkel töltött értékes időt váltjuk meg a tárgyi dolgokkal. Egyszerűen velük örülünk az újabb és újabb kincseknek. És most vasárnap, gyereknapon is együtt leszünk.

És együtt játsszunk majd Kennel, meg a pónikkal, és a vadiúj gyurmakészlettel.