2014. június 17.

Az utazgatás csak egy az ezer dologból, amire igaz, hogy már soha sem lesz ugyanolyan, mint gyerek előtt...

Én persze a lehetőségekhez és a korlátaimhoz mérten igyekszem nem túlparázós anyuka lenni, de 10 napra nekilódulni Horvátországba egy tizenhárom hónapos, babaformájú útipoggyásszal, kicsit más műfaj, mint kettesben megtenni ugyanezt. A kontraszt már csak azért is szembeötlő, mert két évvel ezelőtt pontosan ugyanitt már eltöltöttünk pontosan ugyanennyi időt, talán ezért is választottuk most is Brač szigetét. Egy bizonytalansági tényező kizárva: nincsenek kellemetlen meglepetések, ismerjük a helyet töviről hegyire. Pipa.

A csomagolás eddig sem tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé, de amíg csak Palkóval kettőnknek dobigáltam össze a ruhákat, megengedhető volt, hogy nagyobb hibaszázalékkal dolgozzam. Sőt, még jól is jött egy-két kimaradt ruhadarab, némi tátongó űr a bőröndben, amit be lehetett tölteni egy kis helyi shoppinggal - legnagyobb sajnálatomra...;-) Micivel azonban már nem lehet tévedni. Legalábbis én még nem merem megengedni magamnak ezt a luxust, szóval huszonhatszor ellenőrzöm az utolsó kiszoknit is, és huszonhétszer több ruhát készítek oda, mint amennyire szükségünk lesz, mert hát sose lehet tudni! Még jó, hogy a gyerekholmik kisebb helyet foglalnak, és hogy a cipzár végső tűréshatáráig is elmehetek a bőrönd megtömésével, mert ezúttal senki nem korlátozza a magunkkal vihető poggyász súlyát, maximum Palkó, aki vörösödő fejjel meg is jegyzi, hogy érzi ám a különbséget, de azért hősiesen elcibálja a gigakoffert az autóig. (Amit szerencsére pár hete szintén nagyobbra cseréltünk... Huhh... Mázli!) És ezek még csak a ruháink, nem beszéltem akkor még Mici étkezéséről, játékairól, a strandcuccokról, a fürdetés és az alvás kellékeiről, stb-stb.

2 órával az indulás tervezett időpontja után – na, ugye milyen szuper, hogy nem repülővel megyünk...? – nagy, közös sóhaj Palkóval: máris hullák vagyunk, pedig még ki se tettük a lábunkat az udvarból...

Hát akkor vágjunk neki egy egész éjszakás vezetésnek, mert én persze ragaszkodtam ehhez a koreográfiához, remélve, hogy Mici az út nagy részét átalussza majd. Hajnali 3-kor már kezd kikristályosodni, hogy ez nem egészen így működik... Hiába van sötét meg alvásidő, ha mi nem bírjuk ki egy fenékkel a 7 órás utazást, hogyan is várhatnánk el egy éppen csak 1 éves gyerektől, hogy egy babaszékbe szíjazva, mozdulatlanul töltse el az éjszakát? Mici is eléggé határozottan az értésünkre adja, hogy leginkább sehogy... 

A csodaszép napfelkelte az Adria fölött persze hirtelen mindenért kárpótol, és az ezt követő 10 csodás nap is, ami felér egy nagy családi csapatépítővel: Mici csak úgy fürdőzik a szeretetben és a figyelemben, amit koncentráltan kap apától, anyától, nagyszülőktől, nagybácsiéktól, Pityukutyától – mert hogy Ők is velünk vannak.

Hogy kikapcsolódtunk-e? Igen, maximálisan. Hogy pihentető volt-e? Hááát... Azért az a romantikus elképzelésem, hogy én majd órákon át felpakolt lábakkal, a hasamat simogatva fekszem a napozóágyon, és cserélgetem a limonádés poharakat, miközben gyönyörködöm a kislányomban, amint a nagyszülei kézről-kézre adják, gyorsan megdőlt. Mici pont abba a korszakba ért, hogy ha látótávolságon belül vagyunk Palkóval, akkor leginkább velünk szeretne lenni. Kisebb nagyobb cselekkel persze el lehet tűnni előle, és remekül elvan a családdal is, de akkor meg nekünk kezd el hiányozni, de piszkosul!:-)

Utolsó nap Splitben sétálgattunk, és miközben felváltva cipeltük Micit, aki szokásához híven épp erősen sztrájkolt a babakocsi ellen, és percenként kellett elcibálni egy-egy bazár mellől, és nem lehetett vele nyugodtan leülni egy fagyikehelyre, mert váltóban szaladhattunk utána, hogy kiszedjük a szomszéd asztal alól, a bokorból, a pocsolyából, három sarokkal odébb az ékszerboltból, ismét nagy sóhajjal néztünk egymásra Palkóval, és szavak nélkül is tudtuk, hogy ugyanarra gondolunk: két évvel ezelőtt ugyanitt ültünk a legnagyobb békében, nyugalomban, és mégis semmi másra nem vágytunk, mint arra, hogy legyen egy ilyen kis bongyor hajú, szélvész gyerekünk, akinek a kedvéért folyton fel lehet majd pattanni a fagyi mellől. Na, most aztán megkaptunk! És milyen csodálatos, hogy megkaptuk!

Szóval az utazgatás csak egy az ezer dologból, amire igaz, hogy már soha sem lesz ugyanolyan, mint gyerek előtt... Nem. Mert minden kötöttség és nehézség ellenére sokkal, de sokkal jobb!:-)

Mici és Nóri