2016. június 9.

Kedves alma, banán, narancs, köszönjük, egyelőre mindenki leléphet! Végre itt a jó idő – már amikor… –, és itt vannak a friss gyümölcsök, zöldségek, az igazi nyaralós, szabadban evős, jókedvet adó finomságok, amelyek alapjaiban megváltoztatják a gyerekeim étrendjét, és ezzel együtt az én túlzott akarásomat is, hogy minden áron tökéletesen tápláljam őket. Nyáron valahogy lazul a fegyelem, és minden könnyebben is csúszik. Persze most nem a negyven fokos kánikuláról beszélek, amikor csak arra vágyunk, hogy egy szívószálnyi pici nyíláson keresztül valami hűsítőt pumpáljunk a szervezetünkbe, mondjuk egy jó limonádét.

Kedves eper, te még maradsz egy picit, bár már nem sokáig – ellentétben Mici és Venci ruháiban, mert ott viszont sajnos a legtöbbször örökre… A foltokat leszámítva örülünk neked, és annak meg különösen, hogy senki sem allergiás rád a családban. Bajban is lennénk, mert nem tudom, hogyan beszélném le mondjuk a lányomat a mindennapi betevő eperadagjáról. Hiába na, szerelem volt ez köztetek első látásra, és azóta is lángol a vonzalom. És nem kell aggódnod! Mert ahogy te kilépsz az életünkből, már ott is van a nyomodban a gyümölcskedvec-utánpótlás: a kicsit nagyobb, kicsit pirosabb görögdinnye. A dinnyében az a jó, hogy a dinnyefogyasztás mindig társasági esemény, egy komplett családi program. Kezdve onnan, hogy meg kell fűzni apát a gyümölcsvásárlásra, aztán együtt elmenni a boltba, és kopogtatva tippelgetni, hogy melyik a legeslegfinomabb. Aztán otthon lehet együtt izgulni a szegésnél, hogy reped-e, meg hogy nem kásás-e a húsa, és persze jön a kockázás, meg a magkiszedegetés és a teli szájjal nevetés azon, hogy minden, de minden úszik a zamatos dinnyelében… (Én azért nem mindig mosolygok olyan önfeledten: például amikor Venci ragacsos kézzel, ragacsos szájjal, ragacsos mindennel nekiindul két falat között, hogy megtapogassa a világosszürke – egyébként nagyon praktikus, de mégsem dinnyeálló – kanapét.) És a végén az is a program része, hogy együtt mosdunk és pólót cserélünk, mert ez egyszerűen nem megúszható. Mici annyira imád dinnyézni, hogy szerinte reggelire, ebédre és vacsorára is ezt kéne ennünk.

Vagy fagyit. De most már tényleg, mert tavaly még csak odáig jutottunk, hogy a fagyi=üres tölcsér. Én próbálkoztam azzal, hogy kenjek egy kis belevalót is a szélére, de úgy már sose kellett… Idén viszont nagyon is kell már az egész gombóc, sőt, nem is egy, hanem – ha Micin múlna –, legalább nyolc, de szerencsére általában meg tudunk állapodni kettőben, amiből másfelet én fogok megenni 20 perccel később kicsit nyálasan és nagyon olvadtan. Épp emlegettem is, amikor a napokban az Év fagylaltja zsűrizésén jártam, hogy köszönöm az élményt, köszönöm a különleges és változatos ízkavalkádot, mert idén én már csak a Mici által levetett, kizárólag szín alapján választott rózsaszín – nagy eséllyel epres – fagyi maradékát fogyasztom majd, amit az eredeti tulajdonos további érdeklődés hiányában rám hagyományoz. Vencitől általában nem öröklöm, mert ő előbb hempergeti meg egy véletlen mozdulattal az övét a homokban, mint hogy nekem adja. De azért tőle is csurran-cseppen egy-két falat – szó szerint. És én persze szigorúan lendületből vetődve nyalok egy-egy ruhamentő akció keretein belül, tehát a fogyasztás élvezeti értéke erősen megkérdőjelezhető, de mindegy is, mert így legalább biztosan nem árt a vonalaimnak:-)

És persze szeretünk cseresznye! De csak szigorúan mag nélkül, csakúgy, mint a dinnyét, de szerencsére te még mindig nem vagy annyira melós magozási szempontból, mint mondjuk a szőlő kishaverod… Kíváncsian várom, hogy a tavalyi szezon óta Mici leszokott-e már arról, hogy előre ki kelljen operálni a magot is a szemek közepéből…? Van remény, mert egy évvel korábban még az is előfordult, hogy, konkrétan szőlőt kellett hámoznunk neki… De tavaly nyárra szerencsére ezt már elfelejtette.

És aki még felkészül: lángos és a hekk! Gyertek gyorsan, sajtosan, tejfölösen, és szálka nélkül, forrón, koviubival, mert mi már nagyon készen állunk!

#nagyonvárunknyár

Nóri