2014. 10. 13.

Kismamaként, amikor éppen a rózsaszín felhők tetején csücsülünk a hasunkat simogatva, nagyjából 120 féle verzióban hallgatjuk meg ismerősöktől, barátoktól, családtagoktól, szakemberektől, hogy mennyire megváltozik majd az életünk abban a percben, ahogy megszületett a gyerekünk.  Persze-persze, bólogatunk akkor még, és mosolyogva tovább lóbáljuk a lábunkat odafönt. Mindannyian mások vagyunk, másképpen élünk meg helyzeteket, szóval hisszük is meg nem is a rémtörténeteket, de inkább nem, mert mi aztán igazán stramm, bevállalós, strapabíró csajok vagyunk, akik lazán veszik majd az akadályokat, szóval nem lesz itt semmi gond – gondoljuk nagy bölcsen. Aztán persze gyorsan kiderül, hogy a felhő, amin eddig üldögéltünk, nem is mindig rózsaszín, sőt, olykor tomboló zivatar zúdul belőle, az pedig teljesen lehetetlen, hogy felkészüljünk a szülés utáni néhány hétre... Emlékszem, engem meglepett, sőt sokkolt az a szakadék, ami az előző életem és az anyukaságom között tátongott, annak ellenére, hogy maga a szülővé válás olyan volt, amilyennek megálmodtam. Leginkább az ért váratlanul, hogy a régi önmagamból ilyen kevés dolog maradt. Úgy éreztem magam, mintha hirtelen kirántották volna alólam a koordináta rendszert. Eltűnt a térkép, ahol tűpontosan tudtam, hogy mi merre van, eltűnt az én kis világom, ahol magabiztosan mozoghattam. Persze, ahogy telnek a hetek, ez a bizonytalan érzés egyre múlik, meg nincs is sok hely az agyban, hogy ilyeneken kattogjon. Kitöltik a puha kezek, puha lábak, meg a puha szuszogások. Felnövünk a felelősséghez, igyekszünk 100%-os anyukák lenni – nem mintha lehetne... –, pár hét, pár hónap és már nem szalad a háztartás, sőt a nő is lassan visszatér belénk, hogy a férjünknek is visszaadhassuk azt a társat, akibe annak idején beleszeretett. A rendelkezésre álló 24 óra koppig kihasználva, slussz.

De hol vannak azok a percek – annyira nem lennék bátor, hogy órákról beszéljek... – , amik egy kicsit végre megint csak rólunk szólnak? Kell, hogy legyenek valahol azok is! Nagyítóval kell keresni őket, két gyerekes anyukaként meg aztán végképp. De kell! Én legalábbis hiszek abban, hogy muszáj töltekeznünk ahhoz, hogy adni tudjunk! És már látom magam előtt a kommenteket, hogy sokan nem is értik, miről beszélek, mert hát a gyerek egy-egy mosolya és a vele töltött idő mindenért kárpótol, ami igaz is! De fel a kezekkel: nem éreztétek úgy, hogy szorítja a torkotokat a zokoghatnék a boldogságtól, amikor először egyedül elmehettetek akár csak bevásárolni úgy, mint régen? A gyerek biztos helyen, de még így is lelkiismeret-furdalással kevert felszabadult, bűnös érzés ez. Egy kis énidő...

Klasszikus értelemben én azt venném énidőnek, ami tényleg kényeztető program: egy laza shopping, találkozás a barátnőkkel, sport, kozmetikus, masszázs, ilyesmi. Jelen helyzetben azonban ennél kevesebbel is be kell érnünk, de azért nem lehetetlen megtalálnunk a zsúfolt anyuka-napjainkban az énidőnek nevezhető perceket. Tulajdonképpen az is énidő, hogy ezt a blogot írogatom. Magammal vagyok, kicsit összezárva a gondolataimmal, éjszaka van, mindenki ágyban, én pedig békésen pötyögök, anélkül, hogy bárki belepüfölne a klaviatúrába vagy rácsukná a kezemre a laptopot. Énidőnek veszem, amikor este, fürdetés és altatás után még van kedvem és energiám arra, hogy vacsorát főzzek a férjemnek. Kényelmesen, nem kapkodva, közben elmélázva azon, hogy milyen élményeink voltak a gyerekekkel aznap. SzeretemJ. Énidő, ha valamilyen csoda folytán mindkét gyerek egyszerre alszik az autóban, és végre kivehetem a gyerekzenét, hogy betehessek valami felnőttet. Csak vezetek, nyugalom van és hallgatom a kedvenc számomat. Igazi katarzis... De olyan is van, hogy hazaérünk, mindkét gyerek alszik, szóval csak leparkolok, de nem szállunk még ki. Az ilyen kincset érő, békés perceket ki kell használni arra, hogy gyorsan megnézzem az e-maileket, a híreket, a facebookot a telefonomon. Sőt... Olyan is volt már, hogy én is aludtam velük egy 20 percet a volánra borulva. Mennyei! J Énidő, ha az éjjeli szoptatás után belepillantok a tükörbe, és miután sokkot kaptam a szemöldököm aktuális állapotát látva, inkább feláldozok még 5 percet az egyébként méregdrága alvásidőmből, hogy kikapkodjak néhány szálat, és ettől újra nőnek érezhetem magam. Máskor úgysincs rá esélyem. Énidő, ha egy kicsit én is alhatok egy szuszogó gyerekkel a hasamon, énidő, ha a kapkodós tusolás helyett beülhetek egy kád vízbe, még akkor is, ha csak percek jutnak, amíg Venci nem kezd sírni, mert megunta a pihenőszéket, Mici pedig rá nem jön, hogy sokkal jobb buli lenne bejönni mellém a kádba, mint szétrámolni a régi körömlakkokat, amivel megpróbáltam lefoglalni arra az 5 percre...

Énidő a koffeinmentes kávé, énidő, ha szoptatás közben beleolvashatok egy jó könyvbe.

Ahogy nézem, tulajdonképpen a napjaim tele vannak énidős percekkel! Semmi más dolgom nincs, mint egy kicsit lassítani, észrevenni és megélni őket!

Most viszont azt hiszem, eddig tartott a mai adag... Vencel ébredezik.

De ha szoptatás közben elbóbiskolnék – amire úgy érzem, van esély... – azt is töltekezésnek veszem majd.

Még akkor is, ha közben kitörik a nyakam... :-)