2014. május 31.

Olyan sok szakembertől végighallgattam – az átböngészett babás szakcikkek tömkelegéről nem is beszélve –, hogy nem szabad sürgetni a járástanulást, sőt, minél tovább mászik a baba, annál jobb, hogy el is felejtettem igazán türelmetlenkedve várni a kislányom első lépéseire. Pedig ez nem jellemző rám... Annó nem győztem sürgetni az időt, hogy kúszni kezdjen, aztán hogy másszon végre, hogy kibújjon az első foga, hogy kimondja az első szavakat, hogy utánozza a kiskutyát, és még sorolhatnám holnap délig.

A gyerekorvosunk egyenesen azt tanácsolta, hogy próbáljam meg minél tovább a földön tartani Micit, azaz mászó helyzetben, szóval egyszer sem jutott eszembe, hogy járássegítőt vegyek neki, amit tologathat, vagy fogjam a két kezét, és görbe háttal – mármint az enyém –, és zsibbadó derékkal – ez is...J – rójuk a kilométereket a lakásban. A lélektani 1 éves kor körüli időpontot számon tartottam, de fel sem merült bennem, hogy az én egyébként olyan sok dologban renitens kislányom pont ebben a tekintetben tartja majd magát a szakkönyvekhez.

Pedig de!

Az történt ugyanis, hogy a szülinapja előtti hétvégén, egészen pontosan anyák napján játszóházazni voltunk, és Mici kikéredzkedett az addig megunhatatlannak tűnő labdamedencéből, hogy elkezdjen vadul tologatni egy nyilvánvalóan nála sokkal nagyobb gyerekeknek szánt hatalmas műanyag járgányt. Bútorok mellett már sokszor láttam oldalazva körbearaszolni, de ha távolságok áthidalásáról volt szó, akkor korábban kizárólag négykézláb közlekedett, úgyhogy nagyon elkerekedett a szemem, és azzal a lendülettel tele is szökött könnyekkel, mert így még soha nem láttam tipegni az én bongyor hajú kislányomat: ügyesen, gyorsan, kacagva kapkodta a lábacskáit, és bár kapaszkodva, de hosszan és kitartóan sétálgatott körbe-körbe, amíg neki nem ütközött valami tereptárgynak. Persze nem kellett sok, és el is sírtam magam, hogy „ez a legszebb anyák napi ajándék, amit kaphattam”, Palkó meg csak mosolygott rajtam, hogy elég egy kis Disney-zene, és máris meghatódom... (Mert egyébként tényleg az szóltJ)

Ezek után nem várattak magukra sokat az első önálló lépések sem: a következő hétvégén, azaz a szülinapja után pár nappal ültünk a nappaliban a szőnyegen, és ha valami, akkor ez aztán tényleg egy Disney-pillanat volt, mert Palkóval mindketten ott lehettünk, amikor Mici először kezdett lépegetni tudatosan, kapaszkodás nélkül, ráadásul kettőnk között. Stabil kiindulóhelyzet apánál, némi egyensúlykeresés, utána elrugaszkodás anya irányába, és pár lépés után huncut huppanás a karjaimban.

Egy héttel később már stabilan ment Neki a 7-8 lépés, azóta meg már viszi a lendület, és hatalmas távokat ír le, persze óriási tottyanásokkal tűzdelve. De láthatóan nagyon élvezi, hogy új szintre léphetett – szó szerint – ebben a nagy, világfelfedezős kalandban!

Büszke anyukaként, amikor épp van két szabad másodpercem, mielőtt el kell kapnom a lányom, hogy elhárítsam az aktuális vészhelyzetet, csak nézem Őt, és próbálom mélyre vésni a látványt, mert tudom, hogy olyan rövid ideig tart ez a tündéri, pityókásan billegős fázis...

Ha hasonlítanom kellene valamihez Mici jelenlegi járástechnikáját, akkor azt mondanám, hogy valahol a „Táncoló talpak” pingvinjei és Michael Jackson „Thriller” c. számának zombijai között van félúton, bár épp ma zsebelte be az egyik legszebb bókot Tara barátnője anyukájától, aki egyenesen Shakirához hasonlította a csípőmozgását!

Mi tagadás, Miciben tényleg van egy nagy adag „waka waka”... :-)

Folyt. köv.

Mici és Nóri