2015. 11. 11.

Büszke és elfogult anyuka vagyok. És lenyűgöz, ahogy a gyerekeim napról-napra egyre eszesebbek, okosabbak. Persze tudom, hogy nem csak az én gyerekeim eszesek és okosak. Szóval szerintem ismerősek lesznek ezek a kis szösszenetek:-)

#1

Hogy, hogy nem, Mici kezébe került egy Disney-s babakatalógus – erről még beszélgetnem kell pár emberrel, hogy ez mégis hogy fordulhatott elő...?! –, benne Elza, Aranyhaj, Ariel, Hófehérke, Belle, Csipkerózsika, mindenki, akit csak akartok, és hát persze, hogy Mici mindegyiket szeretné, lehetőleg egyszerre és most azonnal. Hetek óta alkudozunk, és odáig jutott a párbeszéd, hogy talán a Mikulás hoz majd neki egyet, de csak egyet, úgyhogy válasszon, melyiket szeretné a legeslegjobban. Időről időre megkérdezem, hogy döntött-e már, ilyenkor határozottan rábök egyre, de a hangsúly azért érezhetően a levegőben marad, és pár másodperccel később már folytatja is felsorolást: meg még ezt, és ezt, és ezt, és persze eldarálja megint az egész katalógust. Szóval szegény Mikulás nem lett egy picivel sem okosabb. De valamelyik nap elcsíptem, ahogy épp nagy elánnal magyarázza Palkó unokatestvérének, hogy hogy is lesz itt a helyzet a babákkal. Persze megint vagy 5 hercegnőt mutat neki, hogy ő ezeket kérné, mire Linda visszakérdez: De Mici, a Mikulás nem csak egyet hoz? De – jön a határozott felelet - , ezt a másikat meg majd apa veszi, a harmadikat anya, a negyediket a papa, és így tovább. Vagyis arra már volt esze, hogy tulajdonképpen mindenkitől be lehet vasalni egy ígéretet egy-egy babára, és akkor a nap végén mégiscsak meglesz a teljes kollekció.

Ügyes. Nagyon ügyes...  

#2

Miközben Mici látványos fejlődést produkál napról-napra, a surranópályán ott turbózik mellette Venci is, aki nem csodálkoznék, ha egyszer csak megszólalna, és rögtön összetett mondatokkal kezdene beszélni... ’Nem’, ’anya’, ’ezt’ – egyelőre ezzel a három szóval altat bennünket, de a múltkor nagyon meglepte anyukámat, amikor megkérdezte Micit, hogy esetleg nem látta-e a TV távirányítóját. Mici nem látta, de egy perccel később megjelent Venci – kezében a kapcsolóval, és odatette a nagymama elé... Vagyis az én okos kisfiam csendben játszogatott valami mással, de közben figyelte a párbeszédet, megértette, hogy miről van szó, tudta, hogy hol kell keresni – sőt, nagy valószínűséggel ő maga is tüntette el –, de a megfelelő pillanatban hozta, és odaadta a nagymamának. Ennél már csak az lenne eggyel jobb, ha végre azt a fél pár vadiúj tornacipőt kapná elő valahonnan, amit Palkó egy külföldi fotózásról hozott hónapokkal ezelőtt még a Micinek, de rejtélyes módon a fele szinte azonnal eltűnt, és azóta sem találjuk... Mici szerintem már kinőtte, de Vencinek most már pont jó lenne. Na mindegy.

#3

Venci mindenre nagyon figyel, és azonnal másol is: a legszórakoztatóbb az, amikor befogja a szemét, odabújik a falhoz, motyog magában, majd nagy büszkén felnéz, hogy kész a mutatvány, lehet vele együtt nevetni! És mi persze nevetünk is, mert annyira cuki, ahogy ő is úgy csinál, mint ha bújócskázna, ami már eleve csak vicces lehet, mert azt a Micit utánozza, aki egyelőre szintén elég nagyvonalúan kezeli a bújócska alapszabályait: ő számol (egy-kettő-kilenc-tíz-húsz...J), de azt is megmondja előre, hogy hova kell elbújni, és ez az adott játékszegmensben általában mindenkinek ugyanaz a hely. Sőt, ha igazán őszinte vagyok, a nappalinkban tulajdonképpen mindig ugyanaz a hely: a kanapé párnái mögött. Nekem ez persze csak nagyjából sikerül, de azért Mici nagyon helyesen eljátssza, hogy totál tanácstalan, merre is keressen: ’Nincs itt anya, itt sincs. Anya nincs itt, csak a lába...’

Upsz... Asszem kilógott

#4

Egyik este már nagyon régóta játszogattak a fürdőkádban, későre járt, és minden áron ki szerettem volna csábítani Micit a vízből. Általában érvelek, mert valahogy az az érzésem, hogy így könnyebb dűlőre jutni, mintha csak egyszerűen kikapnám a kapálózó kishableányt a vízből, úgyhogy miután Venci korábban beleöntötte az egész vizijátékkészletet a kádba – értsd: konkrétan nem látszott a víz felszíne, annyira ellepték a labdák, vödrök, locsolók, kacsák, stb. – azt találtam mondani, hogy veszélyes is ennyi játékkal fürdeni, mert nem látják, hogy hova lépnek, elcsúszhatnak, szóval jobb is lesz, ha inkább gyorsan kijönnek a vízből. Mici megértette, bólintott, és szépen engedte is, hogy békében kivegyem.

Tegnap este nem akaródzott fürdeni. Épp csak betettem a vízbe, máris ki akart jönni, pedig hol voltunk még a mosdástól, fogmosástól – sőt, titokban még egy kegyetlen hajmosás terve is a fejemben volt... Elfordultam a samponért, és mire visszakaptam a fejem, már látom, hogy pakolja is át a lábait a kád peremén, csupasz kis fenekével egyensúlyozik, épp hogy elcsípem. Kérdezem tőle, hogy mégis hova megy? Hogyhogy hova? Érkezik a válasz: kijövök, mert a sok játék veszélyes. És még mutogat is mellé a mutatóujjával, amolyan tanítónénisen. Óriási tükör. Megzabálom. De leginkább azért, mert éles kis eszével azonnal átlátta, hogy miután Venci ismét játéktengert varázsolt egy óvatlan pillanatban a kádból, megnyílt számára az út, hogy ellenem fordítsa a két nappal korábbi saját érvelésemet.

Asszem, ügyvéd lesz a gyerekből.

Dr. Nánási Mici :-)