2015. 05. 12.

Nézem a kislányomat, ahogy átveszi a hatalmas masnival átkötött ajándékdobozt, benne a hőn áhított „nénivel” (így hívja Elsát a Jégvarázsból:-)), és arra gondolok, hogy mi nem így kaptuk őt az élettől, nagy masnival átkötve, elegánsan, magától értetődően. Pedig szülinapom volt nekem is, éppen a 31., amikor végül átnyújtotta Micit a sors: a csomagolás már megtépázva, a masni is rég elveszett róla valahol félúton két beavatkozás között, de nem tudom, valaha fogom-e még egyszer érezni azt a csontig hatoló boldogságot, mint amikor megláttam a két elmosódott csíkot...

Figyelem Micit, ahogy gyors egymásutánban kapja az ajándékokat, egyik ámulatból a másikba esik, és látom a kis szemén, hogy egy ideje már fel sem fogja, hogy mi minden lett most hirtelen az övé. A hatodik ajándéknak már nem tud annyira örülni, pedig mindenki leste a kívánságát, és pont az a hercegnő jelmez esik áldozatul, amit pár nap, és tudom, hogy egyszerűen nem lehet majd leimádkozni róla. Eszembe jut, hogy vajon én rá tudok-e csodálkozni minden szépségre, amit Mici ad nekem? Nem mulasztok-e el eléggé örülni valaminek csak azért, mert annyira sok dolgot kaptam már, és kapok is még folyamatosan? Még csak 2 év telt el, de ha jobban belegondolok, úristen, pislogtam párat, és már eltelt két év!!! Szeretném lassítani a folyamatot, szeretném apránként, módszeresen bontogatni a csomagjaimat, szeretném kiélvezni az összes ajándék-pillanatomat! Két éve minden egyes nap megérdemelné a díszcsomagolást, és ahogy nézem ezt az idillt, megfogadom századszor is, hogy nem hagyom magam belekényelmesedni ebbe az állapotba. Mert kiváltságos vagyok, hogy ennek a kislánynak az anyukája lehetek, és akarom ezt az érzést magamnak minden áldott nap!

Gyönyörködöm Miciben, ahogy pezseg a társaság közepén, mindenkihez van egy huncut mosolya, táncolgat, ha éppen úgy tartja kedve önfeledten, gondtalanul, pont mint én, ha mondjuk 3-4 évvel ezelőtt lennénk egy délutáni kerti party-n. És figyelem most egy kicsit magamat is a jelenben: az egyik karomon folyamatosan Vencel, a kisfiam, a másikban egy törlőkendő, egy félig rágott perec vagy egy cumisüveg, a fejemben meg egy komplett meteorológiai állomás, ami szünet nélkül elemzi a bőrömön keresztül beérkező adatokat, hogy biztosan nem kell-e már sapkát vagy kabátot adni erre a gyerekre... (De, egyébként kell!:-)) Anyuka lettem. De közben olyan, mintha valahol mindig is anyuka lettem volna. Olyan természetes és magától értetődő ez az állapot, hogy szinte már fel sem tudom idézni, hogy milyen volt, amikor még nem lógott folyamatosan minden fülemen egy táska – benne két hétre elegendő túlélőfelszereléssel...–, nem volt állandóan nyál/sárfoltos (jobb esetben...:-)) a ruhám, amit aznap is vakon kapkodtam magamra találomra a szekrényből, és milyen volt, amikor még nem dobogott a testemen kívül a szívem először egy, de azóta már két gyönyörű, puha burokban. De most már azt is tudom, hogy nem akkor lettem anyuka, amikor 2013-ban a először felsírt a kislányom egy heves májusi zivatar után, hanem sokkal korábban. Már akkor is anyuka voltam, amikor őt kerestem minden szerelmeskedésben, minden orvosi papírban, minden elsiratott terhességi tesztben. Erre az érzésre ismertem rá abból a levélből, amit névtelenül küldött nekem egy édesanya a napokban, aki ugyanazt a fájdalmas utat járja, mint mi, amikor Micire vártunk. Ő még nem kapta meg a sorstól a kissé megtépázott, masnija vesztett, ám kincset rejtő csomagját. De meg fogja! Neki és minden várakozó édesanyának ajánlom ezt a mai bejegyzést, ami persze szülinapról szól, meg ajándékokról, de közben évekről, türelemről, kétségbeesésről, reményről, hitről és annyi minden másról is a felszín és a lufik alatt.

Mici nagyon elfoglalt a szülinapján, pörög, mint egy kis búgócsiga, de néha azért én is az útjába kerülök, ha inni kér, vagy mutatni szeretne valamit. Ilyenkor gyorsan magamhoz szorítom, megölelgetem olyan erősen, mintha legalábbis lehetséges lenne, hogy visszapasszírozzam a bőröm alá, hogy megvédjem őt mindentől a következő kettő, nyolc, tíz, száz évben.

De már nem lehet. Már kétéves nagylány...

Két éves...