2014. 08. 18. 

Természetesen az abszolút sláger kérdés, amit a napokban kapok: Mici hogy fogadta a kistestvért? Szerencsére több mint két hét kétgyermekes anyuka lét után is csak pozitív dolgokról tudok beszámolni: Mici univerzumát látszólag nem nagyon rengette meg Vencel érkezése, persze mondanom sem kell, hogy extra odafigyelést kap, de ugyanúgy eszik, alszik, játszik, bújik, mint korábban, és ha meglátja a testvérét, mindig nagy szeretettel fordul felé: simogatja, puszit ad neki, fogja a kezét, szóval olvadozom rendesen, különösen, ha mondjuk Vencel szoptatása közben Mici is úgy érzi, hogy szeretne hozzánk bújni harmadiknak. Hát ennél nincs jobb érzés, komolyan mondom!

A másik toplistás kérdés: Hogy bírod...? Hát pontosan ugyanúgy, mint bármelyik másik anyuka, akinek két kicsi gyereke van. Nem is szeretném nagyon túlmisztifikálni a dolgot. Persze, a pihentető alvás mostanában erősen hiánycikk, de szerencsére tükröt sem látok túl gyakran, úgyhogy nem szembesülök lépten-nyomon a karikáimmal. :-)

Alapvetően szépen rendben telnek a hetek Vencel születése óta, a hétköznapjaink is kezdik megtalálni az új kerékvágást, és néha már nekem is sikerül fölevickélni a vízfelszínre, ahol vehetek egy-egy mély levegőt. Túl vagyunk az első sétáinkon is a két gyerekkel egyszerre, és beigazolódni látszik, hogy jó döntés volt kivárni egy kicsit, mielőtt beleugrottunk volna egy felesleges duplababakocsi-vásárlásba.

Amióta járni tud, Mici egyébként is csak nagy ritkán hajlandó beleülni a saját járgányába, Vencelről meg még nem eldönthető 100%-os bizonyossággal, hogy mennyire bírja a tologatást. Most még látszólag igen, de mivel a nővérénél is a biztató kezdet után pár héttel jött csak a fekete leves, most még nem vonok le elhamarkodott következtetéseket. (Míg más babák békésen aludtak, ha zötyögtek velük a friss levegőn, Mici lila fejjel ordított, amíg ki nem vettem és matrica-üzemmódra nem váltottunk, azaz kenguruban/kendőben magamra tettem, és inkább üresen toltam visszafelé a babakocsit...)

Szóval Vencel egyelőre megörökölte Micitől a mózest, Mici pedig kapott egy testvérfellépőt, ahol igazi nagylány módjára kapaszkodhat – már ameddig türelme van hozzá, mert nagyon úgy tűnik, hogy szerinte még ez a közlekedési mód is túlságosan bekorlátozza őt. A már emlegetett Mici-univerzumban ugyanis az egyetlen elfogadott helyváltoztatási technika a futás, méghozzá felsőtestből kicsit előredőlve, hátrafeszített karokkal, hogy minél áramvonalasabb legyen a suhanás. Most, hogy jobban belegondolok, Mici reggeltől estig szalad mindenhová, mint akinek mérhetetlen mennyiségű elintézni való dolga van. Már ébredéskor topogva várja, hogy kiemeljem a kiságyból, és amint kibontottam a hálózsákjából, egy pár perces ölelkezős-bújós közjáték után indul is a menet. Este szintén kihasználja az utolsó perceket is egy kis huncut fogócska-bújócskára, amíg be nem halászom, mint egy fickándozó halacskát, a kettő között pedig egész nap megy a folyamatos ügyintézés, rendezkedés, pakolászás – alapjáraton kocogva. Néha kedvem lenne rátenni Micire egy ilyen karkötőbe ágyazott lépésszámláló kütyüt, hogy megnézzem, mégis mennyit megy egy nap, és rögtön utána magamat is rákötném egyre, csak a kíváncsiság kedvéért... Néhány héttel ezelőtt, még Vencel születése előtt a Balatonon voltunk egy parti hekkezősnél, és nyugodt ebéd helyett épp a szokásos játékot játszottuk: Mici felpattant és nagy lendülettel elindult világgá végig a sétányon, én két falat között utána eredtem, kicsit hagytam, hadd csatangoljon, aztán visszacipeltem, leültünk, és 4 másodpercen belül kezdődött elölről az egész. Megunhatatlan program, legalábbis Mici számára biztosan, számomra pedig tanulságos, mert egyszer-kétszer próbáltam tesztelni, hogy vajon mikor jön el az a pont, amikor megáll és visszafordul, vajon meddig tart a bátorság, de sajnos nem tudtam kideríteni. Nálam előbb fogyott el...

Álmaimban együtt sétálunk, kézen fogva, szépen, nyugodtan, egymás mellett lépkedve, de a valóságban pár méter után rángatni kezdi a kezét jelezvén, hogy jó-jó ez a kis családi séta, de ő most már menne a dolgára, szóval előbb-utóbb megadom magam, és engedem. Ezen a ponton viszont a családi séta családi fitness-szé alakul, mert valóban komoly sportértéke van annak, ha akár csak fél órán át folyamatosan egy emberre hárul Mici lekövetése.

És pár nappal ezelőtt bekövetkezett az is, amiről korábban rémálmaim voltak: sétáltunk, Vencel épp matrica-üzemmódban a mellkasomra tapasztva, Mici pedig szokás szerint századszor is elindult világgá, úgyhogy nem volt más választás, őt is fel kellett venni, hogy belátható időn belül eljussunk az autóig. Ugyan lett volna segítségem, mert anyukám is velünk volt, de neki is jutott bőven csomag, úgyhogy egyszerűbbnek tűnt nekem felkapni őt is. (Végül is 9 hónapos pocakkal is megtettem milliószor, nagy különbség nincs, gondoltam...) Mici persze fickándozott, és majd leszakadt a karom, de mégis olyan jó volt! Erősnek éreztem magam, és feltöltött a tudat, hogy ura vagyok a helyzetnek! Itt cipelem mindkét gyereket, és elbírok velük!

Persze térjünk csak vissza a dologra néhány hét múlva...

De még egy pár ilyen akció, és remélem, ami náluk néhány kiló plusz, az nálam néhány mínusz... :-)