2015. 09. 30.

Talán itt a blogon nem írtam még a bölcsi/nem bölcsi dilemmáról, ami a mi életünkben leginkább idén tavasszal okozott fejtörést, akkor kellett ugyanis döntenünk, hogy Mici menjen-e közösségbe idén szeptembertől. Tudtam, láttam rajta, hogy imádja a gyerektársaságot, és egyébként nagyon, de nagyon szimpatikus is a helyi intézmény, sőt, az elhatározás is elég hamar megszületett, de a szilárdsága folyamatosan törött apró pici szilánkokra, ahogy közeledett a határidő... Edinával – aki a barátnőm, és kislánya, Szonja pedig Mici legjobb barátnője, pár hét különbséggel születtek – közösen nyugtatgattuk magunkat és egymást, hogy ez lesz itt a helyes döntés.

Palkó heteken át nézte, hogy mit össze pörgök bölcsi ügyben, és a beíratás hetén, szerda magasságában a maga szokásos csendes-bölcs (vagy ez esetben inkább bölcsi...;-)) módján megjegyezte, hogy ha esetleg kíváncsi vagyok az ő véleményére is – amit tény és való, hogy addig nem igazán kértem ki, annyira magaménak éreztem ennek a kérdésnek minden felelősségét és terhét –, szóval ő egyáltalán nem szeretné még kiengedni Micit, pontosabban: azt szeretné, ha Mici a közelünkben maradna, ameddig csak lehet. A történet előzménye ugyanis az, hogy a fotóstúdióban nemes egyszerűséggel leválasztottunk a földszinten egy gyerekszobát, amihez még egy zárt udvarrész is tartozik, benne mindennel, ami csak kellhet. Ez egy olyan hely, ahol ugyanolyan jó nekik lenni, mintha otthon lennénk. Tudom, nagyon szerencsések vagyunk, mert ha például Palkó egy bankban dolgozna, akkor kicsit nehezebben kiviteleznénk egy ilyen ideális helyzetet, de a tény mégis az, hogy igyekeztünk a saját életünk adottságaihoz igazítani a gyerekeink életterét, és annál semmi sem jobb, mint hogy reggelente együtt indulunk el otthonról, és a legtöbbször együtt is térünk haza. Egyébként pedig a stúdió a bázis, ahonnan könnyen lódulunk neki programolni, de ahol a gyerekfelügyeletet is egyszerű volt megszervezni, és ha dolgom van, akkor is tudom, hogy Palkó be tud kukkantani hozzájuk a fotózási szünetekben. (Ha valaki tehát fotózáson jár a Nánási Fotóstúdióban, és gyerekhangokat hall a földszintről felgyűrűzni, az nem a véletlen műve:-))

Azon kaptuk magunkat, hogy ez lett a mi kis privát „családi napközink”, mert Szonja, Mici barátnője is törzstag. Itt társaságban is vannak, de mégis búra alatt, ráadásul csodálatos kezekben. Igazából nem is értem, miért akartuk volna idő előtt felborítani ezt az idillt...?

A végső döfést Edina vitte be másnap, aki – mint kiderült – nagyjából ugyanezt a párbeszédet folytatta le bölcsi-témában a férjével, mint én Palkóval.

„Olyan rövid az élet...” – ez volt az a mondat, ami pontot tett a történet végére, és ami azóta szállóigévé is vált, mert persze folyamatosan alkalmazzuk minden szituációra, nagy röhögések közepette. A csajok maradtak a studiban, és most már látom, hogy bár alapvetően Mici sorsáról kellett döntést hoznunk tavasszal, de a felszín alatt, igazándiból Venciére hatottunk a leginkább vele, mert időközben ő is a közösség teljes körű tagja lett, és hihetetlenül pozitív hatással vannak rá a „nagyok”.

Ott van a csajokkal, és lehet, hogy néha kitúrják, vagy kiveszik a kezéből a gumikacsát, esetleg olykor levegőnek nézik, de ő csak megy előre maga a kis tank módján, és nem hagyja lerázni magát. Mindig ott van az események kellős közepén, és persze akadnak még kisebb fennakadások – mikor a többiek a gyurmából labdát csinálnak, azt ő még megeszi, amit a többiek felépítenek, azt ő lebontja, stb. – de a babakonyhában például órákig el tud főzőcskézni a Micivel, és már egyre többször látom otthon is, hogy nem egymás mellett játszanak, hanem egymással, közösen.

Kis Vencikém lassacskán érdek- érvényesíteni is megtanul a nagyok között: szó nélkül tűrte a Mici-dominanciát az esti mese-választásban, és hallgatta megadóan 226-odszorra is a Jégvarázst – egészen tegnap estig. Mert akkor az ölemben ülve rábökött a könyvre, és közölte, hogy „nem”.

Majd ellentmondást nem tűrően rámutatott a Márton és Micike az autószerelő műhelyben c. műre.

Nagyon hálás voltam neki:-) Éljen a közösség!

Nóri

Ui: Már egy szobában alszanak a gyerekek lassan 3 hete, és imádják!