2014. 11. 25.

Voltak mindenféle illúzióim arról, hogy a legeslegelső szó, amit a kislányom kimond, és amit büszkén felírhatok díszes kacskaringókkal a babanaplóba, az minimum az „anya” lesz, na jó, esetleg az „apa”. Hogy még mindig nem könyveltem be semmit, annak egyetlen oka van: végtelenül hülyén mutatna leírva, hogy Mici első szava, amely kiemelkedett a halandzsa kifejezések feldolgozhatatlan kuszaságából, rendszeresen, felismerhetően és helyesen használva: aaaaaaa – dobpergés – „työ”. (Na tessék, mondtam én... Itt is elég hülyén mutat :-) ) Pedig ez az igazság, és valahol logikus is, mert a „työ” Pityut, a kutyánkat takarja – kuTYa, PiTYu, mindkét szóban ott a „ty” betű –, rengetegszer hallhatja, ahogy szólítgatjuk, nyugtatgatjuk, nevelni próbáljuk – vizsla... <3 –, és ez egyszerűen berögzült. Igaz, aztán néhány hónapig még minden szőrös, nágylábú állat osztozott ezen az egy szótagon, de most már rendeztük a sorainkat, és Pityu azóta egyedüliként birtokolja a „Pi” betűkapcsolatot Mici szókincsében. Külön természetesen megjelent a „kutyááá” is, így, hosszú „á”-val a végén, úgyhogy minden farokcsóváló 4 lábú megkapja a magáét, ha Mici látóterébe kerül élőben vagy egy képeskönyvben.

A kislányom egyébként – ki hinné :-) – nagyon nagy dumás, nyomja is egész nap, szinte szünet nélkül, elképesztő meggyőződéssel, de teljesen érthetetlenül... Felületes szemlélődő azt hihetné, hogy svéd a gyerek, mert pontosan úgy intonál, és egyébként szent meggyőződésem, hogy több, valódi jelentéssel bíró, svéd szót találnánk Mici egybefüggő halandzsájában, mint ahány magyart...

Az egész család persze hegyezi a fülét, hogy elcsípjen valami rá vonatkozó, értelmes szót. Két tanú is van rá – az egyik az egyáltalán nem elfogult nagypapa – , hogy Mici már egy évesen hibátlanul kimondta, hogy „nagypapa”. Igaz, hogy a következőre várni kellett vagy 5 hónapot, de most már valóban rendszeresen és felismerhetően elhangzik a „papa” szó, ami egyértelműen a nagypapát jelöli. Nem összekeverendő a „pápá”-val, ami szintén az első szavak között foglal helyet, és tartozik hozzá egy kecsesen, vagy inkább lötyögősen laza ujjakkal végzett integetés, de kizárólag az után, ha a búcsúztatott személy már elhagyta a terepet, hogy még véletlenül se lássa. Szóval az értelem és a helyes használat adott, az időzítéssel van még egy kis meló.

Az első szavak között szerepel még a „hinta”, amin szintén nem csodálkozom, annyit löktem nyáron Micit a „hinta-palinta” mondókával. Nagy kedvenc a labda – egészen pontosan: „tápdáááá”, a „cica” és a „cici”, a „háp-háp”, és újabban a „bodó” is – azaz „Bogyó”... (Bogyó és Babóca őrület van.) A ceruza „cesz”, a kocka „kotka”, a túró rudi „dúdó”, ha éhes, azt mondja „nyam-nyam”, és ma először hallottam tőle hibátlanul és semmivel össze nem keverhető módon azt, hogy „inni”. Egyelőre egyetlen határozószó szerepel a repertoárban, az „odabe”, de ez szinte mindenre működik, úgyhogy naponta több 10-szer halljuk, ahogy Mici minket is utasít, hogy tegyünk ezt meg azt „odabe”. Az abszolút sláger szó, ami nem több tízszer, de inkább több százszor elhangzik egy átlagos napon, és nem, még mindig nem az „anyá”-ra gondolok: a „nem”. Elképesztően szórakoztató – most még... –, hogy mindenre élből ez a válasz, még akkor is, ha sokszor halvány fogalmi sincs, hogy mi ellen tiltakozik, csak rutinból nyomja a „nem”-eket valami elképesztő cuki, huncut, konok mosollyal az arcán, kicsit megnyomva az „n” betűt a szó elején: „nnnem” J És ez még nem a valódi, kőkemény dackorszak. Mi lesz velünk akkor...?!

Az csak egy dolog, hogy milyen szavakat mond ki a tündéri, puha, csücsöri szájával, de hogy mennyi mindent ért, az egészen döbbenetes. Palkóval gyakran tesztelgetjük összetett utasításokkal, hogy hozzon el valamit valahonnan és tegye át máshova a lakásban, és szinte mindig hiba nélkül teszi meg. Csalóka, mert mondani még nem mond olyan sok dolgot, de már bőven abban a fázisban van, hogy nem lehet akármiről beszélgetni a társaságában. Életveszély...

Palkó már hónapokkal ezelőtt megkapta Micitől az „apa-apá”-t, és olvadozik is tőle rendesen, ha a kislánya a nevén szólítja. Az „anya” is megvolt, de valahogy nagyon ritkán éreztem úgy, hogy kifejezetten engem szólít így, inkább arra használta, hogy kérjen valamit, vagy azért, mert összekötötte velem ezt a dolgot, vagyis ha valamit szeretne, azt általában én adom a kezébe, vagy azért, mert egyszerűen nem is azt mondta, hogy „anya”, hanem azt, hogy „adjál”.

De aztán pár hete megtört a jég… Beérett az igazi, semmivel össze nem téveszthető, csak nekem szóló „anya-anya”. És bár már rutin, és több ezerszer hallottam, mégis minden alkalommal, amikor a kislányom rám néz, és azt mondja csilingelve, hogy „anya”, arra gondolok, hogy pontosan ez az az érzés, ami miatt annyira szerettem volna gyereket.

Hogy édesanyának lenni a föld legcsodálatosabb dolga... :-)