2015. 03. 31.

Amióta családom van, más szűrővel jutnak el az agyamig – és persze a szívemig – a hírek: nem tudok úgy meghallgatni egy történetet, hogy rögtön ne helyettesítsem be magunkat a keretbe. Eddig is, de most már sokszoros erővel ugrik össze a gyomrom – sőt, a bordáim, a tüdőm, a méhem és az öklöm... –, ha egy a gyerekeimhez hasonló korú, védtelen babát ér valami szörnyűség. Túlságosan közel van minden, túlságosan tudom, hogy az a kicsi is pont ugyanúgy szuszog, ugyanúgy bújik, ugyanolyan puha babaillatú, mint az enyéim... Szerencsére más anyukák pozitív élményei is sokkal intenzívebben hatnak rám, így a dolgok mindig egyensúlyban vannak. A világ színesebb, mert lassan 2 éve kinyílt egy új, hatalmas szeglete: sorsközösség, a nagy, globális összekacsintás, a „pontosan tudom, miről beszélsz”-érzés, ami összeköt nők millióival. Megérkeztem. Mindig is ide szerettem volna tartozni.

Alapvetően ösztönös anyukának tartom magam: telnek a napjaink, tesszük a dolgunkat, sorra oldjuk meg a gyerekeinkkel kapcsolatos újabb és újabb helyzeteket, folyamatosan tanulunk mindenfélét magunkról, róluk, az életről. Jókat nevetünk, bosszankodunk, aggodalmaskodunk, örömködünk, néha sirdogálunk – leginkább én :-) – a meghatottságtól, a büszkeségtől, a fáradtságtól, a boldogságtól vagy csak úgy. És közben nagyon, de nagyon szeretünk! Válogatás nélkül, a szeretet minden nyelvén, minden szintjén, a lehető legjobb tudásunk szerint, pontosan úgy, mint minden szülő. (Szóval ezt nem azért írom most le, mert azt gondolom, hogy bármennyire is különleges teljesítmény lenne a részünkről. Minden anyuka és apuka ezen a vonaton ül.)

Nem tudom, lehet-e, fontos-e okosan szeretni? Kell-e ezen egyáltalán gondolkodni? Vagy a szeretet az szeretet és kész? Hihetek-e abban, hogy a szeretet mindenható? Hogy megvéd minket minden bajtól? Bízhatok-e abban, hogy a szeretetem védőburka megóvja majd a gyerekeimet attól, hogy kamaszként elkallódjanak? Hogy ha egy szeretetnyelvet beszélünk, akkor kiegyensúlyozott felnőtt válik belőlük, akárhova is sodorja őket az élet?

Egyáltalán mitől függ, hogy mi a gyerekeink szeretetnyelve? Én alakítom ki? Tőlem olyan, amilyen? Vagy eleve elrendelt? Miből érzik igazán, hogy mindennél jobban imádom őket? Gondoskodás? Idő? Ajándékok? Szavak? Ölelések?

Mostanában kicsit benne vagyok ezekben a vallomásokban...:-) De nem tehetek róla, kikívánkozik!

Mici, tudom, hogy tudod. De mégis... Szeretlek azzal, hogy azt mondom napjában 100-szor, hogy „szeretlek”. Szeretlek azzal, hogy szétpuszilgatlak minden alkalommal, ha a kezeim közé kaplak, pedig ez egyre nehezebb és nehezebb feladat... J Szeretlek azzal, hogy rohanok, ha éjjel felriadsz, és szorosan ölellek, amíg meg nem nyugszol. Szeretlek akkor is, amikor határozottabban rád szólok, hogy fejezd be a pancsolást Pityu vizestáljában. És akkor is, amikor hisztisen visítozol, mert hajat mosunk. De muszáj. Szeretlek, ha kiborulok, ha türelmetlenebb vagyok, ha fáradt vagyok. Szeretlek azzal, hogy csinos ruhákba öltöztetlek, szeretlek azzal, hogy – szerintem – ésszel, de kényeztetlek minden téren, hogy a BIO-dolgok után nyúlok a boltban, és olyan ételeket készítek Neked, ami ellenőrzött alapanyagokból készül. Szeretlek azzal, hogy unszollak, egyél még, és szeretlek azzal is, ha bosszankodva feladom, és engedem, hogy ma is keksz legyen a vacsora, mert ahhoz van kedved. Szeretlek, amikor sírva tiltakozol, de én mégis kiszippantom az orrodat, ha beteg vagy, és akkor is, amikor megleplek valami aprósággal, pedig nincs is szülinapod, de nem tudtam ellenállni az n-edik kockakészletnek a játékboltban. Szeretlek azzal, ha az ölemben ülsz, és képeket nézegetünk vagy csigákat és virágokat rajzolgatunk végeláthatatlan mennyiségben. Szeretlek azzal, ha táncolgatunk, énekelgetünk, butáskodunk, szőnyegen fekszünk, buborékot fújunk, bár ezt biztosan érted, érzed. De szeretlek azzal is, ha másra hagylak, mert dolgozni megyek vagy valami felnőtt dolgot intézni, pedig küzdök a lelkiismeret-furdalással rendesen... De tudod, hogy mindig újratöltve kapsz vissza. És miközben mást csinálok, akkor is annyira hiányzol, hogy kicsit olyan, mintha visszatartanám a lélegzetemet, amíg nem látlak. És mikor megörülsz nekem, és megölelsz, mintha újra mélyet szippanthatnék az életemből. Szeretlek azzal, hogy olykor elbizonytalanodom, elég jó anya vagyok-e Neked? Elég vicces? Elég szórakoztató? Elég következetes? Elég szigorú?

Csak remélni tudom, hogy jól szeretlek. És felnőttként is egy nyelvet beszélünk majd.

Egy szeretetnyelvet.

Ui: Vencel, kicsikém, Veled még szavak nélkül is tökéletesen értjük egymást. És tudom, hogy Te is pontosan tudod... Te vagy a tökéletes bizonyíték nekem, hogy a szeretetből minél több fogy, annál több lesz belőle! Minden szinten, minden nyelven.