2015. 04. 29. 

Gondolom, most mindenki arra számít, hogy ez egy igazán meghitt, merengős, lelket simogató bejegyzés lesz. Lehetne is, mert szerencsés vagyok: sikerült szoptatnom mindkét gyermekemet, és tudnék úgy is mesélni erről a dologról, hogy csak a pihe-puha momentumokra emlékszem vissza. Az éjszakai csöndes összeborulásokra, a nyugalomra, a békére, az összhangra, a tökéletes összeolvadásra. Nem adnám ezeket a pillanatokat semmiért! Sőt, hiányoznak...

De a kétségbeesést, a lelkiismeret-furdalást, a könnyeket egyáltalán nem kívánom vissza. Pedig jutott azokból is bőven amígeljutottunk a rózsaszín állapothoz. Szeretném, ha lenne itt, a netes anyuka-irodalmak között legalább egy írás, ami nem azt sugallja, hogy nem is anya az, aki nem tudja szoptatni a gyermekét. Mert ez nem igaz! Én nagyon egyedül éreztem magamat abban az első 5 hétben, amíg küzdöttünk, hogy megfejtsük Micivel közösen a problémát, és mi még szerencsések vagyunk, mert végül sikerült. De sokan vannak, akiknek vagy ezért, vagy azért, de felelősségteljesen más megoldások után kell nézni, és ettől NEM LESZNEK ROSSZ ANYÁK!

Nem. Mert nem minden nőnek megy ez rögtön, zsigerből, lazán, harmóniában. Pedig mindannyian így tervezzük. Naná! Hiszen ezt írják mindenhol: csak lazán, természetesen, és menni fog... Arra készülünk 9 hónapon át, hogy tökéletes anyukák legyünk. És tényleg rögtön az első ponton elbukik ez a dolog? Amikor egyébként is ott állunk egy teljesen ismeretlen élethelyzetben, totál elveszítve a talajt a lábunk alól, a szülés fáradtságától még kábán, egy új élettel a karjainkban, és rögtön azt kell éreznünk, hogy nem mentünk át a vizsgán...? Cicire tettem én Micit azonnal. Volt valami a fejemben, egész könyveket olvastam el a témában, és persze a klinikán is elmondták, sőt meg is mutatták a csecsemős nővérek, hogy hogyan kell. De elsőre igazából fogalmam sem volt, hogy most akkor sikerült-e a dolog vagy nem? Evett bármit is ez a kis tenyérnyi csomag? (Nyugi... Az előtej állítólag sűrű, tartalmas, pár csepp is elég egy újszülött babának... Persze. De azt honnan tudom, hogy nekem van-e olyanom??? 24 órával a szülés után kiderült, nem valószínű, mert a baba kicsit ki van száradva, és nyilvánvalóan éhezik... Feltették a kérdést, van-e elvi ellenkezés bennem a tápszer ellen? Mert ha nincs, akkor esetleg adnának neki. Viccelnek?! Most kaptam az arcomba a diagnózist, hogy éhezik a gyerekem! Azonnal adjunk neki enni!!!)

Később persze megtapasztaltam, milyen amikor Mici igazán mélyet szippant az anyatejből, de attól még nagyon messze jártunk, hogy „csak” ezzel jól lakott volna. Egy kilátástalan spirálban találtam magam: az csak egy dolog, hogy 40-50 perc szoptatás után minimális gyarapodást mutatott a mérleg – vagy még azt sem –, de amikor végre pihenhettem volna, mert attól állítólag több tej képződik, inkább enni próbáltam – mert ez is szükséges a tejtermeléshez –, vagy a fejőgéppel kínoztam magam, hiszen minél több fogy, annál több keletkezik, mondja nagyon okosan a szakirodalom. De szólna erről valaki az én szervezetemnek is? 20-30 ml büszkén összekínlódott tej helyett lehet, hogy többre mentem volna egy 40 perces rövid alvással, esetleg egy falat vajas pirítóssal... És Mici már ébredt is újra, hiszen éhes volt, mert az előző körben nem (/sem?) kapott eleget enni, mert nem volt elég tejem, mert mitől is lett volna, hiszen nem volt időm semmire az alatt a pindurka idő alatt, amíg végre aludt, és indult is az egész elölről.

Ha jobban belegondolok, az első heteim Micivel csak a tejtermelésről szóltak. Minden erőmmel, energiámmal azon voltam, hogy valahogyan ennivalót gyártsak ennek a szegény, éhező gyereknek, és miközben egyre kétségbeesettebben kerestem a válaszokat, azt kellett éreznem, hogy nem vagyok elég jó. „Mert értsd meg, Nóri, minden nő képes szoptatni a gyerekét!” – vágja az arcodba az internet, bíztat a szoptatási tanácsadó, mantrázza a védőnő, mondja a gyerekorvos. És ilyenkor persze még a tápszeres doboz is ellened van azzal a francos „fontos figyelmeztetés”-sel: A csecsemő legjobb tápláléka az anyatej, a legegészségesebb táplálási mód a szoptatás. Ááááááááá!!!!!

Sose lehet tudni, hogy kinél mi talál be, jól emlékszem, hogy én a gyermekorvosom egy jól irányzott mondata után mertem megkockáztatni, hogy nem adok pótlást a kisbabámnak, mondván nézzük meg, mi lesz, ha csak az a kevéske anyatej van, ami van. És csodák csodája, túléltünk egy napot, egy hetet, egy hónapot, aztán még jó néhányat, és Mici szépen gyarapodott, és ráéreztünk végre együtt a nyugodt, nem rágörcsölős szoptatások „ízére”. Sőt, talán át is estünk a ló túloldalára, mert most utólag úgy látom, hogy sok türelmetlen sírdogálást spórolhattam volna meg magunknak, amíg megfelelő szoptató-helyek után kutattam, ha nem ragaszkodom olyan megszállottan a nagy nehezen kiérdemelt, színtiszta anyatejes tápláláshoz mindig minden helyzetben. (Pedig én még elég bevállalós anyuka voltam, és a legvadabb helyeken is simán megetettem a gyerekeimet egy puha kendő biztonságos takarása alatt.)

A tanulság úgy nyert igazi értelmet, hogy Vencivel már minden nagyon simán ment, tejem is volt, nem is kevés, mégis pontosan ugyanaddig tudtam szoptatni őt is, mint a nővérét tripla annyi idegeskedéssel és energia befektetésével.

A konklúzió: tudnék okoskodni, de szerintem igazán hasznos tanácsot nem lehet adni ebben a témában. Minden anyának és minden babának végig kell járnia a saját canossáját. De megéri! Mert fizikailag is megélni, azt, hogy adsz magadból a gyermekednek, egyszerűen csodálatos! És akkor is csodálatos anya vagy, ha az csak egyetlen csepp anyatej! Mert mindenképpen szívvel-lélekkel fogod táplálni őt egy életen át, és csak ez számít!

Kicsit hosszú lett... Köszönöm, hogy elolvastátok.