2016. szeptember 29.

Hogy melyik csücskénél is kezdjük bemutatni a gyerekeinknek a nagyvilágot? Nyilván annál, amelyik a legközelebb áll hozzánk, szülőkhöz. Olyan programokat szervezünk, olyan zenéket hallgatunk, olyan könyveket olvasunk, amelyeket mi is nagyon szeretünk vagy szerettünk gyerekkorunkban. (Iszonyú jó érzés egyébként a nagy kedvencekbe belefutni a könyvesboltban vagy a diafilmeket, zenéket bogarászva. Imádom!) De ugyanakkor mindig keressük az újdonságokat is, a friss dolgokat a klasszikusok mellé, hogy minél tágabbra nyíljon az a bizonyos ajtó a világra. Az én ízlésem, múltam, fantáziáim nem korlátozhatják Mici és Venci valóságát, még akkor sem, ha néha nagyon is konkrét képeket vizionálok a jövőjükről…

Mivel Palkóval nagyon szeretünk mozizni nem volt kérdés, hogy szeretnénk minél előbb családi élménnyé varázsolni a sötétben popcornropogtatással töltött órákat. Eddig úgy gondoltuk, hogy a gyerekeink kicsik még ehhez, de miután Mici vele egyidős barátnője, Szonja, lazán végig ült egy teljes filmet néhány héttel ezelőtt, mi is felbátorodtunk. Végülis a legrosszabb, ami történhet, hogy felállunk és kijövünk, ha vállalhatatlan lesz a helyzet. Kiválasztottuk a legtündibündibbnek ígérkező, helyes kiskutyákkal és még cukibb kismacskákkal teletömött animációs filmet, amit – a legnagyobb meglepetésünkre – teljes nyugalommal ültek végig a Nánási gyerekek is. Nem történt semmi rendbontás, nem kellett kimennünk pisilni, csak egyszer borult ki a popcorn, és azt is csak a fél mozi hallotta, amikor Venci ránéz az apjára és teljes hangerővel így szól: „Apa alszik.” (Tényleg beszuszult kicsit… Bocs PalkóJ) Őszintén meglepett, hogy ilyen flottul ment a dolog. De ami még ennél is érdekesebb, hogy bár menet közben láttam rajtuk, hogy lelkesen követik az eseményeket, semmilyen komoly hatással nem volt rájuk az, ami a filmvásznon történt ezekkel a kisállatokkal. Azóta ugyanis egyszer sem hozták szóba az élményt. Nem ragadt át rájuk a mi mozimániánk. És még mielőtt azt mondanátok, hogy mégis csak túl kicsik voltak a dologhoz – ami persze egyébként igaz –, de rajzfilmet azért már láttak nem egyet, nem kettőt, és ha nem is értik az összes mozzanatot – megjegyzem, én se feltétlenül szoktam… – mindig vannak kedvenc szereplők, kedvenc jelenetek, valami naaagyonvicces, ami folyton előkerül, és amin sokat lehet nevetni napokkal, hetekkel később is. Itt azonban semmi ilyen nem történt, pedig szinte 100%-osra vettük a sikert, hiszen Hollywood minden gyerekhülyítő fegyvere ott lapult a tarsolyunkban, Micit és Vencit mégsem izgatta fel különösebben.

Ezzel ellentétben augusztus 20-án Mórahalmon voltunk a nagyszülőknél, ahol a helyi Lovas Színházban éppen ünnepi előadást tartottak – Pintér Tiborék társulata mutatta be az István a királyt –, amire a szüleim is hivatalosak voltak. A darab ugyan egyáltalán nem gyerekeknek való, de zenés, látványos, lóháton adják elő, Mici pedig imádja a pacikat, izgalmas program, ráadásul ott helyben, szóval naná, hogy mi is becsatlakozunk családilag. Itt is igyekeztünk úgy helyezkedni, hogy ha a gyerekeink elunnák a dolgot, feltűnés nélkül ki tudjunk slisszolni. Akkor még nem is sejtettük, hogy éppen az ellenkezője történik majd… Na most hogy Pintér Tibor lobogó fürtjei tehetnek-e róla vagy a Szörényi-Bródy szerzőpáros zsenialitása, azt nem tudom, de az István a király elérte a gyerekeimnél azt, ami az amerikai giccsgyár összes kivezényelt, puha, gyömöszölni való, korban passzoló, szőrös kisállatának nem sikerült: bekúszott Mici és Venci bőre alá, és azóta semmilyen eszközzel nem lehet kirobbantani a Spotify-unkról, a Youtube-unkról, az életünkből. Elvittük a gyerekeinket egy olyan színházi előadásra, amiről azt feltételeztük, hogy csak azért fogják élvezni, mert lovak nyargalásznak benne, hiszen a történethez, a dalokhoz még nyilván nagyon kicsik, és erre ez…  

Mici és Venci azóta kívülről tudják az István a királyt. Az egészet. Az elejétől a végéig. A szöveg jelentős részét persze nem értik, de hát ez természetesen nem lehet akadály, annó én is rengeteget halandzsáztam. A történet azért nagy vonalakban megvan nekik, Mici lelkesen meséli is, hogy István és Koppány egymás ellen harcolnak, és azt is, hogy csak az egyikük lehet a király. Néha rákérdeznek egy-egy szóra – az pl. nem fér bele Mici fejébe, hogy mi az a „miurunk” – „Felkelt a napunk, István a MI URUNK”… – , de ez sem lehet gátja az önfeledt műélvezetnek.

A teljes és totális lelkesedés már-már Jégvarázsi magaslatokban tombol, és ez talán eggyel súlyosabb, mert ebben már Venci is partner: a kisfiam még beszélni se tud rendesen, de azt már ő is remekül skandálja, hogy „Kottány”.

Egészen elképesztően fogékonyak ebben a korban. A legvadabb álmaimban se gondoltam volna, hogy lesz egy olyan korszakunk, amikor – kis túlzással – Mici azzal kel és azzal fekszik, hogy tegyük be neki az „Istvánt a királyt”.

A magyar zenetörténet egyik legfantasztikusabb darabja ez a rockopera. Egyszerűen zseniális, tényleg, én is imádom. De egy 2 és egy 3 éves gyerek szájából hallani nagyon bizarr néha. Palkóval óriásiakat röhögünk, hogy vajon az óvónénik mi a fenét gondolnak rólunk, amikor Mici bepörög, és az öklét a levegőben rázva torka szakadtából kiabálja, hogy „Magyarok, férfiak és asszonyok, hallgassátok Koppány vezért!!!”… Próbáltam finoman mindenkit felkészíteni, hogy nem, nem ment el teljesen az eszünk, és amúgy Alma együttest hallgatnak otthon a gyerekek, meg Halász Juditot és Szalóki Ágit, de mit csináljak, ha egyszerűen semmiféle ráhatásunk nem volt erre a dologra? Már most elképesztően határozott kis személyiségek a gyerekeink, akik köszönik szépen az útmutatásunkat, figyelembe is veszik az esetek nagy százalékában, de egyébként pedig saját hatáskörben eldöntik, hogy mi az, ami igazán, szívből megfogja és lelkesíti őket. Anya és apa maximum csak ábrándozhat arról, mi válik majd felnőttként belőlük. Hihetetlenül érdekes figyelni, hogy hogyan bontakozik ki napról napra az egyéniségük, és nekünk szülőként tényleg az a legfontosabb feladatunk, hogy a lehető leggazdagabban megpakoljuk picinyke életük kulturális, ismeretterjesztő és játékos svédasztalát mindenféle programokkal, hogy aztán annál nagyobb boldogsággal figyeljük, miből lesz a cserebogár.

Addig is egye-fene, zengjen az örömünk, minél hangosabban! :-)

Nóri

Ui: Azért jó kis játék fantáziálni arról, mi lesz a gyerekekkel 20-30 év múlva:-)

Töltsétek fel a kicsik fotóját a Beba Jövőkép oldalra, és a szerencsés nyerteseknek Berta Ági grafikusművész kapcsolja össze a jelent a jövővel, a képzeletet a valósággal. Mici és Venci portréja már elkészült:-) Imádom! Ha ti is szeretnétek ilyet a saját babátokról, játsszatok velünk!