2015. 09. 02.

Palkó egyke, nekem van egy öcsém. Mindkettőnknek megvolt a maga véleménye és érvrendszere is, hogy melyik állapot miért szerencsésebb a másiknál, akármikor szóba került annak idején, hogy végül is hány gyereket szeretnénk. A várakozás éveiben persze úgy voltunk vele, hogy örülünk, ha ezt az egyet is összehozzuk, de aztán vérszemet kaptunk, és miután Mici megszületett, Palkót sem kellett győzködni, hogy egy ilyen cuki kisbabánál csak egy dolog lehet még cukibb: két cuki kisbaba. (Esetleg három... Meglátjuk.) Az élet végül nem hagyott minket túl sokáig agyalni ezen a kérdésen, Venci lépett helyettünk is: ő bizony nem vár semmilyen döntésre, jön és kész.

Emlékszem, tartottam a kezemben a pozitív terhességi tesztet, és az volt a legelső gondolatom, hogy úristen, milyen kevés idő jutott ennek a kislánynak egykeként! Amikor csak rá koncentrálunk, csak vele foglalkozunk. Azóta már túltettem magam ezen a dolgon, elég csak arra gondolnom, hogy a második gyerekeknek eleve esélyük sincs egyke-elbánásban részesülni, mégis lehetnek boldog és kiegyensúlyozott felnőttek. Mici így is kapott 15 kivételezett egyke-hónapot. Sőt, ha újrakezdhetném, pontosan ugyanilyen kis korkülönbséggel vállalnék gyerekeket, annak ellenére, hogy mindenki riogatott, milyen nehéz dolgunk lesz az elején. Egészen pontosan úgy hangzott az ítélet: az eleje nagyon nagy szívás, de később, ha összenőnek, már nagyon jó lesz. Jelentem, nekünk már nagyon jó! És az eleje sem volt akkora szívás, sőt kifejezetten élveztem, hogy a kezemben van még minden mozdulat, és nem évek távlatából kellett visszaszoknom a picibabás teendőkhöz. De az igazán nagy dolgok valóban akkor kezdődtek, amikor ez a két egyenként is csodálatos gyerek elkezdett egymással kommunikálni. Már most is meg kell zabálni őket, hát még mi lesz később!

Mici ugyanazokat a dolgokat csinálja Vencivel, amit mi szoktunk vele. „Gyere, Venci kicsim!” - csicsereg a lakás túlsó végéből az öccsének, aki épp most kezdett el járni, úgyhogy mint egy erősen ittas kis zombi, máris billeg felé széles mosollyal az arcán. Már most látszik rajta, hogy isteníti a nővérét, issza minden szavát, és mélységesen megtisztelve érzi magát, ha Mici hercegnő szóba áll vele.

Persze mi is rendszeresen szórakoztatjuk magunkat azzal, hogy Micit kérjük meg, tolmácsoljon valamilyen fontos szolgálati közleményt Vencinek: például, hogy szálljon ki a Pityu vizes táljából. Ez triplán hasznos, mert Micit is leköti a projekt, ráadásul iszonyat vicces, ahogy komoly arccal, a mutató ujját rázva magyarázza Vencinek, hogy ezt most nagyon be kéne fejezni, „jóóó?”, és természetesen Vencit is megakasztja a tiltott tevékenység körkörösen ismételt véghezvitelében.

Mici a fürdetésben is szívesen asszisztál. Ha megkérem, segít a fürdetőkrémezésben, sőt, a fogmosásban is, amire viszont kérni se kell, csak úgy önszorgalomból megteszi, ha nem vagyok eléggé résen, hogy leborítja Venci fejét egy locsolókannányi vízzel, hátha ma is lesz hajmosás... Lelkes na. Venci már annál kevésbé...

Természetesen vannak más szórakoztatóan induló, de tragédiába fulladó esetek is, mint amikor mondjuk Mici megpróbál ráülni az öccse fejére – na jó, ez pont nem jó példa, mert erről már a legelső pillanatban lehet tudni, hogy rossz gondolat –, de olyan is előfordul, hogy a hátára ül, és ezen az első 10 másodpercben még Venci is gurgulázva nevet. (Már csak nagyjából másfél kiló a különbség kettejük között...)

Mici rendszeresen csiklandozza, puszilgatja az öccsét, hozzábújik, ölelgeti, persze csak addig, amíg Venci hagyja, mert most már komoly akarat van azért ott is, kérem szépen...

Sőt, már olyan is egyre gyakrabban van, hogy minket teljesen kihagynak a buliból, ülnek a kocsiban hátul, és „beszélgetnek”: Venci halandzsázik megállás nélkül, Mici meg ismételgeti az értelmesnek hangzó részeket, máskor meg csak nézik egymást és percekig nevetnek valószínűleg azon a tényen, hogy ők most bizony együtt nevetnek.

Aktuálisan az a legújabb projektem, hogy nagyon szeretném közös szobába költöztetni őket. Eddig külön voltak, éppen a kis korkülönbség miatt. Van néhány olyan ismerősöm, aki nem érti, miért forszírozom ezt, ha egyszer van helyünk saját kuckóra is... És van, aki egyenesen azt mondja, hogy amint vége mindkét gyereknél a rácsoságyas korszaknak, sikítva fogom újra szétköltöztetni őket, mert kezelhetetlen lesz az altatás és az éjszakai ramazuri. Szerintem megérett a helyzet a közös esti mesékre, a közös ébredésekre, a közös szobás tesós élményekre, amiktől semmiképpen nem szeretném megfosztani őket. Nekem is nagyon sokat adott annak idején, hogy az öcsémmel együtt lehettünk – pedig köztünk jóval nagyobb a korkülönbség –, mint ahogy persze óriási pillanat volt az is, amikor kiskamaszként végre külön „birodalmunk” lehetett.

Őszintén nagyon kíváncsi lennék a Ti véleményetekre is! Mit gondoltok? Érdemes összeköltöztetnem őket? Kinek van ebben tapasztalata?

Nagyon köszönöm, ha megírjátok!

Most viszont megyek, és kiszedem a Venci kezéből a nővére babáját, ami miatt bosszúból Mici elvette az öccse tűzoltóautóját és most egymást tépve üvöltenek a nappali közepén...