2016. augusztus 3.

Gyerekek… Mibe vágtam a fejszémet…

Egészen pontosan a tortakrémkenő lapátkámat. A dolog úgy kezdődött, hogy amikor Mici 1 éves lett, és elkezdtük szervezni élete első zsúrját, természetesen a születésnapi tortát sem bíztuk a véletlenre, és annak rendje és módja szerint megrendeltük egy meseszép sütiket készítő tortamanufaktúrából. A hivatalos bulit hétvégén tartottuk, de szerettem volna, ha a napján is tortával és gyertyával köszöntjük a kis bongyor hajú ünnepeltet. Naná, látni akartam, ahogy tapicskol a krémben, ahogy marokkal szedi le a dekorációt és önfeledten keni a ruhácskájába, ahogy begyűjti az első élményeket a gyertyalángról, és senki nem szól rá, tudjátok, ahogyan az lenni szokott egy első szülinapon. Na most arra, hogy Mici – Pityuval nagy egyetértésben – nettó kettő perc alatt molekulákra szedje szét, nem gondoltam, hogy olyan őrülten szofisztikált cukrászati mesterműre lenne szükség, nekiláttam hát előző este én magam sütni valamit. Egyébként is harcolt bennem a gondoskodó anyuka, aki természetesen maga készíti a gyermekének a tortácskát benne szívének minden szeretetével, és a modern háziasszony, aki a gondosan megszervezett szülinapi buli fő attrakciójának tekintett, igazi, nagybetűs torta elkészítését a profikra bízza, hogy az is tökéletes legyen. De így ez az ellentmondás is egy csapásra feloldódni látszott: Mici mindkettőben részesül. Olyan receptet választottam, amiről biztosan tudtam, hogy el tudom készíteni, a kislányom már kóstolta többször is, és ízlett is neki, bár nem egy magasztos, szülinapi édességről van szó: répatorta. Vettem mindenféle cukorkákat, dekoráló eszközöket, és tényleg szívem minden szeretetével pakolgattam az ehető gyöngyöket, hogy ez a kis totyogós örömét lelje benne. És lelte is, bár a lufik sokkal jobban lekötötték, de Mici a torta fölött aratott gyors diadalához mellékelt huncut mosolyát semmiért nem adtam volna. 

Következő évben is maradt a bejáratott rendszer, a hétvégi bulira profik készítették az Elzás tortát – már akkor tombolt a Jégvarázs-őrület – én pedig a napjára megalkottam a saját kis művemet, amire nagyon büszke vagyok egyébként, mert szerintem egy nagyon egyszerű, de mégis látványos és ötletes megoldás született: tortaformában sütött rizskoch, mogyorókrémmel és meglepetés tojásokkal dekorálva.

Venci szülinapja előtt már rohantam a Pinterest-re ötletekért, hogy lépést tudjak tartani saját magammal, és találtam is inspirációt, amit ugyan kicsit leegyszerűsítve készítettem el, de azért célnak – értsd tapicskolás – tökéletesen megfelelt: vaníliapudinggal töltött piskótalapok, színátmenetes tejszínhabbal dekorálva.

És mielőtt elérkezünk Mici idei szülinapjához, amikor szintén saját kezemmel készítettem neki egy Barbie-tortát, azért pontosítok valamit. Nem vagyok egy nagy cukrász, és még csak azt se mondanám, hogy nagyon leköt a sütés folyamata. De alkotni viszont nagyon szeretek! Ezért mindig keresem – és általában meg is találom – azokat az okos, praktikus megoldásokat, amik segítségével mégis csak megélhetem a gondoskodás élményét, a saját háziasszonyságomat. Kicsit több, mint három éve vagyok anyuka. És nem tudom még pontosan, hogy mi is az én szeretetnyelvem, azaz a puszilgatáson és az ölelésen túl mik azok a dolgok, amiken keresztül a leginkább ki tudom mutatni, hogy mennyire szeretek valakit. De az biztos, hogy amikor oda állok a konyhapult mellé, és nekilátok tortát hegeszteni ezeknek a csodálatos gyerekeknek, mindig elönt a boldogság. A kislábujjamtól a fejem búbjáig.

Szóval elkészült a Barbie torta, de az is fifikásan, mert a szoknyához nem én sütöttem az alkatrészeket, hanem azt a bizonyos, isteni, örmény mézes-krémes süteményt használtam fel alapnak, amit tömbösen is lehet kapni. Ebből faragtam ki a báli szoknyát, és borítottam be marcipánnal. Azzal lehet vitatkozni, hogy mennyire lett szép (nem igazán), de az ünnepelt nagyon-nagyon értékelte!

Venci 2 éves lesz a héten, úgyhogy ismét számítógép elé ültem. De most már nem ötletekért mentem a Pinterest-re, hanem a konkrét know how-t kerestem... Pontosan tudom ugyanis, hogy mit akarok elkészíteni: egy igazi, vérbeli, profi, három dimenziós Villám McQueen autótortát… A Verdák – és ez a szemtelen piros sportkocsi – ugyanis Venci abszolút kedvence. 

Tudom, hogy idegen terepre tévedtem. Tudom, hogy olyan tortát álmodtam a kisfiamnak, amit csak a profik tudnak elkészíteni. Ez már messze nem az én ligám… De akkor is belevágok. Nyilván hatszor annyi idő alatt, és egy évben – vagy inkább egy életben – összesen egyszer, de akkor is megcsinálom. Olyan kicsit ez, mint az olimpia. Az én kis cukrász olimpiám. Az első edzéseket már hónapokkal ezelőtt megkezdtem Mici tortájával. És tegnap este, amikor gyurmáztam a gyerekekkel, már akkor is azon kaptam magamat, hogy az illatos gyurma helyett fondant krémet formázok az ujjaim között. Úgy érzem, készen állok.  

Most itt ülök a blog fölött, elvileg minden tudással a fejemben, túl a nagybevásárláson és négy kimerítő tutorial videón, és várom, hogy este legyen. Várom, hogy magamra maradjak a konyhában: csak én, a tésztalapok, a sablonok, a fondant és a többiek, hogy a reggeli első madárcsicsergéssel együtt felbőgjön Villám McQueen motorja, és csilingeljen a kisfiam jóízű, gurgulázó kacagása, mikor megpillantja, úgy, ahogy csak ő tud kacagni ezen a Földön.

Hogy mi lesz ebből?

Totálkár. Ez garantált. De remélem, csak a gyertyák elfújása után a végzetes szeletelés miatt. És tudom, hogy ez elsősorban nekem fontos, mert meg is rendelhettem volna. 2 évesen honnan tudná az ünnepelt, hogy ki készítette a tortát? De egyszerűen muszáj így is, sütinyelven is elmondanom az én kicsi fiamnak, aki két évvel ezelőtt egy sportkocsi sebességével rongyolt be az életünkbe, hogy mennyire, de mennyire szeretem.  

Boldog szülinapot, Venci!