2015. 09. 16.

Amióta gyerekeim vannak, és abba a korba léptek, hogy szívesen beugranak velem a boltba hazafelé menet, – sőt, egyenesen Mici egyik kedvenc programja lett a „menjünk, anya, básárolni” – új értelmet nyert a tudatos vásárlás fogalma. Amikor döntök, és bekanyarodom a parkolóba, már tisztában vagyok vele, hogy tudatosan kerestem magamnak a bajt.

Kalandtúra? Ügyességi vetélkedő? Gyorsasági verseny? Mindenképpen új műfaj született, gondolom magamban, miközben az egyik kezemmel tuszkolom felfelé a Micivel nehezített bevásárlókocsit a mozgójárdára, várom, hogy beakadjanak a kerekek, ezzel stabilizálom magamat, hogy a másikkal meg tudjam húzni és tartani a babakocsit, amelyben Venci foglal helyet hanyag eleganciával. Állok középen, és nézek tudatosan a magasba, hogy még véletlenül se kelljen senkivel szemkontaktusba keverednem. Abban bízom, így hátha nem vesznek bennünket észre, ami elég naiv gondolat, tekintettel arra, hogy egy konkrét konvojjal igyekszem megközelíteni a hipermarketet, és az, ahogyan egy nehezen mozgatható bevásárlókocsival és pluszban egy babakocsival navigálok a sorok között, az önmagában is cirkuszi mutatvány, hát még ha hozzáteszem, hogy „nézd má’, az ott az ördögnóra”... Van egyébként más formációnk is, előfordul, hogy Venci foglal helyet a bevásárlókocsi babaülésében, Mici pedig a kosár részben tapossa szét a kenyeret és a paradicsomokat, amiket az első kanyarban begyűjtünk, de ezt nem szeretem annyira. Mert igaz ugyan, hogy legalább csak egy dolgot kell tolni, de a visszafordíthatatlan károkozás, ami kezdetben csak lokálisan a bevásárlókocsi tartalmával történik, 5 perc után kiterjed az egész boltra, ha Mici megunja a „bezártságot”, és úgy dönt, hogy márpedig ő kiszáll. Na akkor indul csak az igazán izgalmas gyorsasági futam: Mici szalad, és mindent leszed, ami az útjába kerül, én meg kergetem a bevásárlókocsival... Ez még eggyel látványosabb, mint a konvoj, és legalább tízszer stresszesebb.

Szóval egy ilyen bevásárlás tudatos koncentrációt igényel az első pillanattól az utolsóig. Tudatos gyorsasággal kell érinteni a feltétlenül szükséges pontokat. Nincs hezitálás, nincs lötyögés, nincs nézelődés. Célba vesz-kosárba tesz-tovább. Ha egy kis időre is lassul a tempó, a kocsikban helyet foglaló egyedek esélyt kapnak arra, hogy ráfókuszáljanak mindenféle haszontalan, egészségtelen, drága, és könnyen kiszórható tárgyra, amiről csak tudatos figyelemeltereléssel lehet aztán leválasztani őket. Kiemelten veszélyes terület a csoki- és keksz sor valamint a középen alattomosan elhelyezett akciós játékok. Az anyukának tudatosan ajánlott figyelnie arra is, hogy a hangszínét minimum 3-4 hanggal magasabbra kalibrálja, És abban a pillanatban, ahogy veszélyt érez, hirtelen irányváltással, és egy „Nééééééézd, milyen érdekes ott az a szalvéta!” felkiáltással megzavarhatja a gumicukorra éppen felfigyelő gyereket, aki ezzel hirtelen elveszíti a célt és szerencsére gyorsan törli is a rövidtávú memóriájából.

És amikor már végigszáguldottunk az egész bolton, és óvatos becslések szerint legalább 60%-át sikerült összevadásznunk annak, amit szerettünk volna – ez egy nagyon jó arány egyébként –, és már azt hinnénk, hogy az összes „veszélyes”dolgot megúsztunk, a kasszasorra fordulva szembe jön velünk minden, de minden, amit addig igyekeztünk tudatosan elkerülni... Csokik, cukrok, kisautók, babák, plüssfigurák, hajcsatok, stb. A gyerekek visítani kezdenek, az elvek nagy puffanással a porba hullnak, és már tudod, hogy ha nem akarsz nagyobb balhét, legalább egy tételben engednek kell a zsarolásnak.

„Rendben, Mici, de csak egyet választhatsz, jó?” – hadarod, mielőtt szülői tekintélyed és következetességed utolsó foszlányai is elillannak.

„Tudooom...” – mondja Mici. És szisztematikusan kiválasztja a legnagyobb, legdrágább, legédesebb, legfeleslegesebb opciót a lehetőségek közül...

Hiába, a tudatos vásárlást nem lehet elég korán elkezdeni...:-)