2015. 10. 14. 

A gyerekeink életében étkezés szempontjából két párhuzamos dimenzió létezik. Az egyik a főzelékek, tartalmas levesek és húsok, zöldségek és gyümölcsök univerzuma, ami a legutóbbi blogbejegyzésemben vázolt ’napköziben’ várja Micit és Vencit. Tízóraik, ebédek és uzsonnák szabályos rendben követik egymást, és az én aggodalmas szülői szívemet nagyon megnyugtató mennyiségben tűnnek el az éhes kis szájacskákban. Tiszta szerencse, hogy tudom, ezeken a napokon tényleg jól esznek, mert a fennmaradó reggeliket és vacsorákat elég nagy hibaszázalékkal tudjuk csak teljesíteni. Most abba már bele se kezdek, hogy miért van az, hogy nem vagyunk képesek otthon is rendes rendszert adni az étkezéseknek, mert higgyétek el, engem is mérhetetlenül bosszant. És tudom azt is, hogy ha mondjuk tűpontosan minden este 6-kor leülnénk testületileg vacsorázni, akkor nem kéne minden alkalommal azon alkudozni Micivel, hogy ne túró rudit akarjon már fogyasztani, hanem mondjuk virslit. Mert aznap este éppen ezt a választ adta ki a hűtő Mici ’Anya, éhes a pokakom!’ kezdetű felvetésére valahol 7 és 9 óra között. Hiába próbálunk meg úgy tenni, mintha egy rendes, normális család lennénk, nem fog menni. Ugyanis nem vagyunk az. Minden nap más forgatókönyv alapján zajlik, más és más időben érünk haza, és más időpontban indulunk el otthonról reggel. Csak hétvégén vannak nagy közös reggelizések, az is inkább ’brunch’ – jelleggel valahol 11 és 13 óra között. És igen, ilyenkor a főétkezés is teljesen lehetetlen helyre csúszik, valahol délután 4 és 5 közé. Ha hétköznap esténként hazaérünk, és van még erőm – na meg bármilyen alapanyag a hűtőben – még szívesen nekiállok főzőcskézni, de ez is kicsit csapdába csal bennünket, mert ilyenkor általában már elég késő van, hogy ráérősen körbeüljük az asztalt, de ahhoz meg túlságosan éhesek vagyunk Palkóval, hogy tartogassuk a nyugis vacsorát fürdetés-altatás utánra. Vannak esték, amikor a gyerekeinknek szánt gyorstalpaló ezzel-azzal végül mi is jól lakunk, vagyis feleslegesen állnék már a tűzhely mögé. Máskor meg mégis közösen vacsizunk Micivel és Vencivel, emiatt viszont végképp későre tolódik a fürdetés és az altatás. Ha későn fekszenek, később is kelnek – bár sajnos ez az összefüggés nem mindig igaz –, ami kapkodós elindulást eredményez, azaz ugrott a normális reggeli otthon, biztosabb az a friss, langyos, vajas croissant, amit út közben beszerzünk a pékségben, és elmajszolunk a kocsiban. Nem vagyok rá büszke, de ez az igazság.

És íme egy újabb vallomás: az esti vacsijaink sem mindig az asztal körül zajlanak... Ha nagyon megy a játék a nappali közepén, inkább ott ’tálalok’ a kis dohányzóasztalon, ahonnan két lego-darab összeillesztése közben is fel lehet kapni egy-egy falatot. És még egy megbotránkoztató részlet: a családi étkezéseinknek – akár asztal körül ülünk, akár csak úgy a játékhalom közepén a szőnyegen –, mindig aktív részese Pityu, a vizslánk, aki egyfajta bio-morzsaporszívó üzemmódba kapcsolva módszeresen feltakarít minden lehulló falatot a gyerekek után. Nem is hinnétek, mekkora segítség, azonnal meg is érzem, ha valamiért a kutya nincs itthon...

Ha körbeüljük az asztalt, akkor a következő forgatókönyv szerint zajlik az étkezés: Venci az asztalfőn ül, az etetőszékben. Előtte valami olyan ’előétel’, amivel addig el tud bíbelődni, amíg én tálalok. Palkó mellett ül Mickó, akinek persze már esze ágában sincs dedós magasított székben helyet foglalni, ő csak úgy hajlandó étkezni ilyenkor, mint a felnőttek. Miután nekikezdtünk, én gyorsan belapátolok pár falatot, ezalatt Venci szépen maga alá szórja az elé kitett étel kétharmadát. (Pityu lesben áll, a többit sejtitek...) Kicsit olyan ez, mint a repülőn az oxigénmaszk, először magadra kell feltenned, hogy segíteni tudj másokon... Szóval eszem egy kicsit, hogy ne haljak éhen, aztán már csak Vencire koncentrálok, és hogy ő lakmározzon minél többet. Közben Palkó nagyjából ugyanezt teszi Micivel, bár a kislányunk szerencsére sokkal önállóbb. (Persze ez nem azt jelenti, hogy nem termeli még így is a széke alá az étel minimum 30%-át. Köszi, Pityu!) Aztán mikor a két gyerekünk megunta a családi szeánszot, futkározni kezdenek az asztal körül, mi pedig nagy sóhajjal megpróbáljuk megtippelni, hogy vajon hány falat étel hasznosult végül az óriási felfordulásban.

Egy biztos, Pityu megint nagyon jól lakott.