2015. 03. 03. 

Valami csillan Mici orra alatt... Ugye nem...? Nagy szívás lenne... Szó szerint... Pont most! (Persze mindig „pont most” nem lenne túl alkalmas egy betegség...) Huhh, szerencsére csak egy kis nyál az esti kakaónak álcázott immunrendszer-támogató junior tejital kortyolgatása után.

Valami gyanús zaj hullámzik végig az éjszaka nyugodt csöndjén... csak nem köhögött valamelyik gyerek...? Nem-nem, csak a jobb oldali szomszéd kutyái csaholtak a bal oldali szomszéd macskája után, azért villant fel a bébiőr. Huhh...

Váratlan ébredés az éjszaka közepén... Mici álmosan rugóztatja göndör fürtjeit az ágy rácsaiba kapaszkodva, amíg várja, hogy anya vagy apa megérkezzen. Kezemmel azonnal az arcát simítom: ugye nem lázas? Ugye nem? De szerencsére semmi baj, csak inni szeretne. Huhh, csak egy kis éjjeli folyadékbevitel! :-)

Apa kint a kutyával a szabadban. Mici is menne... metsző, hideg szél fúj, nem örülök. De nem vagyok semmi jónak az elrontója, nyakig beöltöztetem Mickót, és hajrá! De közben folyamatosan pörögnek a kérdőjelek a fejemben: biztos nem fázik meg a lába abban a bakancsban? Eddig remekül kiszolgálta az idei tél szeszélyeit, de ki tudja...? Végül is, miért pont most hagyna cserben? Mici istenien érzi magát, gurgulázva szaladgál le-föl, és sikongatva szólongatja Pityut (a vizslánk:-)) és az apját. Én meg csak a szemöldökömet összevonva figyelem őket, hogy azért ne tartson holnap reggelig ez a hancúr. És persze ki az, aki meghűl a végén? Hát naná, hogy én...:-)  

Játszóházazunk. Az influenza szezon kellős közepén. De Mici erőszakos, én meg bátor, nem tudunk a fenekünkön maradni, meg is érdemeljük... Detektíveket megszégyenítő figyelemmel fürkészem a környezetet, hogy időben kiszúrjak minden Micire és Vencelre leselkedő veszélyforrást:  az a kislány ott a sarokban köhintett kettőt, és persze nem tette a szája elé a kezét... De ha a szája elé tette volna, akkor most attól őrülnék meg, hogy azzal a köhögős-bacis kezével fogja meg a kis pöttyös labdát, amivel Mici már hat körrel ezelőtt is játszani szeretett volna, de nyilván épp most sikerül megszereznie... Mindeközben Vencel a földön egy kocka után kúszik, amit a szemem láttára nyalogatott össze az előbb az a másik kisfiú, akinek térdig lóg a takony az orrából. Tiszta szerencse, hogy a felelősen gondolkodó szülök nem hozzák játszóházazni a beteg gyerekeiket... :-( Ne kapd be... Ne kapd be! Ne kapd be!!! Gyorsan köpd ki... Tovább figyelek, mindenki gyanús és potenciálisan veszélyes... Kicsit azért röhögök magamon. Szinte látom kívülről, ahogy ráncolom a szemöldökömet, és vizslatom, címkézem és veszélyességi szint alapján csoportosítom is ezeket a szegény gyerekeket. A copfos kislány tüsszent majd hasast ugrik a labdamedencébe, a kis barátnője csak szipog, majd megdörgöli az orrát, és finoman csillogó, lágy rétegben szétterít az arcán egy kis taknyot. Egy csíkos pólós kisfiú megállás nélkül köhög. „Nahát!  Mi történhetett? Egy órával ezelőtt még nem volt semmi baja!” – mondja rutinosan az anyukája. Persze... Mici szerencsére egy eldugott sarokban játszogat, a konyhában főzőcskéznek egy nagyobb kislánnyal, aki két plüss-zöldség elszeletelése közben a legnagyobb természetességgel közli, hogy reggel még nem volt túl jól, hányt is, de most már szuperül érzi magát. Hát ez remek!

Sapkát föl és indulás!!!

Mikor lesz már végre tavasz...?