2015. 06. 09.

Nem titok, elég sokszor írtam róla itt a blogon is, hogy Mici nem egy nagy evő. Pontosabban eléggé hangulatfüggő nála, hogy mikor, mit és milyen mennyiségben hajlandó elfogyasztani, és hiába van valami, ami egyszer működött, egyáltalán nem biztos, hogy másnap is működni fog. Van néhány örök kedvenc, ami szinte mindig siker: a húsleves, a nyers paradicsom, egy bizonyos fajta sajtkrém, a fagyitölcsér – de szigorúan üresen, mert ha kerül bele netalán egy kis fagyi is, akkor azonnal vége mindennek (??!?!!) – és a kolbász. Hogy miért éppen ezek, azt ne kérdezzétek... Rejtély. Mint ahogy az is, hogy például a krumpli miért nem megy át másfél éve a szűrőn? Se pürésítve, se darabosan nem kell, de még a sültkrumplit is kidobja a rendszer, pedig azzal aztán tényleg minden gyereket le lehet kenyerezni. Pontosabban „lekrumplizni” – kivéve Micit. Palkóval arra jutottunk, hogy valószínűleg ezeket az ételeket valami nagyon jó emlékhez köti, ezért szereti annyira, de közben meg egy csomó más étellel is vannak jó emlékei a gyereknek, szóval nem vagyok teljesen kibékülve ezzel a magyarázattal, de mindegy, legyen.

A lényeg, hogy Vencellel alig vártam, hogy elkezdhessem a hozzátáplálást, mert úgy éltem meg, mintha kaptam volna egy új esélyt. Egy tiszta lapot, amire legjobb tudásom és tapasztalatom szerint felskiccelhetem végre a nagykönyv szerint is tökéletesen táplálkozó baba portréját, aki mosolyogva tüntet el egész pohárnyi brokkolival bolondított répapüréket (brrrr...), derűsen nyitogatja a száját, mint egy kis madárka, hogy végre bekaphasson egy nagy kanál spenótos burgonyát, a céklafőzelékről már nem is beszélve. Az, hogy a gyümölcsöket szereti majd, nem is kérdés, az olyan magától értetődő, mint az oxigén, amit belélegzünk. Nincsenek görcsök, nincs ráfeszülés, hiszen ha azt veszem, hogy Mici tulajdonképpen a teljes pürékorszakot bojkottálta, sőt lényegileg át is ugrotta, minden apró eredmény óriási sikerként kerül majd be a nagykönyvbe! Nem is kérdés, Venci menti majd meg a Nánási gyerekek becsületét!

Hááát... Happy endlesz a story vége, nyugalom, de ha 4 héttel ezelőtt írnám ezt a bejegyzést, akkor épp nagyon ki lennék borulva, hogy vajon mit csinálok rosszul, hogy nekem egyik gyerekem sem akar rendesen enni??? Már az elején sem indult minden zökkenőmentesen. Elhatároztam ugyanis, hogy Vencinél mindenképpen a zöldségekkel kezdem az ízek megismertetését, mert arra jutottam, hogy Micinél az isteni finom gyümölcsökkel egyszerűen túl erős volt a felütés, és ezért nem volt hajlandó később még csak tudomást sem venni a főzelékek létezéséről. Végül is logikus, minek enne répát meg krumplit, ha ehet mézédes őszibarackot is? Sajnos ezt a képletet a kisfiam is gyorsan átlátta, és hiába balettoztam neki lelkesen a brokkolival, egy-két – kezdetben fintorgó, később aztán már egyértelműen elutasító, sőt öklendező – grimasz után soha többet nem nyitotta ki a kis száját, és rázogatta a fejét, hogy a testbeszéd minden formájával jelezze, ez itt neki most nem kell. A gyümölcspép bezzeg csúszott! De sajnos az is csak egy darabig, és aztán hetek teltek el, hogy semmi szilárd táplálékot nem volt hajlandó elfogadni tőlem. Romjaimban voltam. Perecet, kekszet, kifli csücsköt szívesen majszolgatott, de az abból bevitt kalóriamennyiség számokban nyilván nem volt kifejezhető, maradt a cumisüveg és a kudarc. Biztos a foga, ezzel nyugtattam magam, de a kísérletezést azért nem adtam fel, és az egyik ilyen alkalommal odacsücsült a vállamra a kisördög... Mi lenne, ha kipróbálnánk...? Neeeem, minden szakkönyv, minden cikk leírja, hogy szigorúan TILOS!!! – csapott le rögtön a kisangyal a másik oldalon.

Az ördög győzött, kövezzetek meg, de bekapcsoltam Vencinek a „Gyerekdalok” playlistet a youtube-ról... A telefonomat odatámasztottam az etetőszékkel szemben az asztalra, felcsendült az „A part alatt”, és megtörtént a csoda! Venci nyekkenés nélkül, türelmesen nyitogatva a kis száját eltüntette az első teljes adag bébikaját! És azóta már a százhuszonhetediket is. A dalocskák már nem elengedhetetlen tartozékai a menünek, de mégis csak ennek köszönhetem, hogy megtapasztalhattam, milyen az, amikor az ember az utolsó kanálhoz gyűjtögeti össze a tálka minden oldaláról a pürémaradékot, hogy még egy végső falattal megkoronázza az elégedett pillanatot. Leírhatatlan, hogy milyen boldog vagyok ilyenkor! És még mindig odatrombitálom Palkót, hogy nézze meg a saját szemével az üres edényt, és hogy milyen ügyesen evett ez a kisfiú!

Ja, és bármi jöhet: nem csak a gyümölcsök, de a legelvadultabb zöldségek és húsok is tetszőleges kombinációban. Venci minden túlzás nélkül mondhatom, hogy mindenevő lett. Egészen pontosan mindent evő... Ha a legújabb specialitásait nézem, azt hiszem, át is estünk a ló túloldalára: dobozban érlelt, balzsamos törlőkendő, szivacsban tálalt friss fürdővíz, ropogós kertikavics meghintve egy cseppnyi kertihomokkal, sárban pácolt zsenge faág hangya-dresszinggel. És a legfrissebb: kék tinta – Mici által gondosan előkészített, kupak nélküli filctollhüvelyben tálalva...

Jó étvágyat mindenkinek:-)